Magyar gyümölcs

Rapaics Rajmund

A magyar gyümölcs

Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest.
1940.

Részletek


HÁZI BERKENYE (Sorbus domestica) (p 58.)

Őshonos gyümölcsünk a házi berkenye is. A régebbi időkben azt tartották, hogy csak az Alduna vidékén és a Drávától délre honos, de e munka írója kimutatta, hogy ama déli gyümölcsfáink közé tartozik, amelyek a Balkánról a Magyar Középhegységi, sőt részben azon is túl terjednek. A Dunántúl és a Magyar Középhegységben elég gyakori, legutóbb a Hegyalja erdeiben is kimutatták. Gyakoriak nálunk a berkenye öreg, több évszázados hagyásfái is, amelyek kétségtelenül irtáskor meghagyott erdei fák.



KÖRTÉK


MOLYHOS KÖRTE (Pyrus nivalis ssp. orientalis) (p 58.)

A molyhos körték kisázsiai alakköre …átterjed a Balkánra, sőt egyes szerzők azt vitatják, hogy Bosznián és Horvátországon át a Keleti- és a Déli-Alpokba, másrészt Erdélybe. Ugyanakkor azonban mások azt állítják, hogy a Balkántól északra vadon talált molyhos körték elvadulások, ültetett körték elhagyott példányai. Csak a mai ismereteinknél pontosabb alaktani elemzés döntheti el azt a kérdést, hol kell megvonni a molyhos körték természetes elterjedésének északi határát, s vajon hazánkon vonul-e át ez a vonal. Azt azonban nem tarthatjuk valószínűtlennek, hogy az újkőkor enyhébb klímájában ez a körte nálunk is honos volt.


ÁRPÁVALÉRŐ KÖRTE (p 85.)

Ma is jól ismerjük, s nyár elején minden utcai gyümölcsárusnál látjuk az Árpávalérő körtét. Már a 14. századból maradt két oklevél is megőrizte a nevét: az egyik 1326-ban kelt: quandam arborem piry árpávalérő nominati; a másik 1394-ben kelt: ad unam arborem pirorum vulgariter árpávalérő körtvély vocatum. Nagyon érdekes, hogy ezt a körtét már a rómaiak is ugyanígy nevezték, s a régi latin szerzők munkáiban vagy pirus herdearius vagy pirus hordearius néven szerepel. Hogy latinból fordították-e a nevét, vagy talán keleti eredetű, és valamely balkáni nyelv közvetítette, nem tudjuk. Franciaországban érési idejéről Amiré Johannet a neve, ott tehát a nyelv nem őrizte meg az ókori hagyományt. Fabricius szójegyzékében és Lippay János kertészeti munkájában is Árpávalérő körtvély a neve. Újabban némely gyümölcsészeti munkákban Árpás körte.


MÉZES KÖRTE (p 85.)

Szintén mind mai napig ismert körténk a Mézes körte, amelyet egy 1422-ben kelt oklavél említ: arborem piri Mézes körtvély. Lippay röviden annyit mond róla: Mézes körtvély, apró. Édes.


NYÁRI KÁRMÁN KÖRTE (p 86-87.)

Galeotto egy szerémségi körte emlékét hagyta ránk. Tudjuk, hogy ez a humanista 1485-ben könyvet írt Mátyás király mondásairól és viselt dolgairól, amelyben a királyon és emberein kívül megörökített több magyar érdekességet is, pl. az énekmondást, újévi ajándékozást, a hálószobák fűtését, Buda és Pest fekvését, Buda hővizeit, a Tisza halbőségét, stb. Mikor Vitéz János hasonló nevű unokaöccséről ír, aki abban az időben szerémségi püspök volt, megragadja az alkalmat, s a Szerémség termékeit is megdicséri. Különösen megragadta a képzeletét az aranyat termő szőlő. Bennünket ugyan most ez nem érdekel, de ennek kapcsán említi a Szerémség nagy körtéjét is, ezért ideiktatom e sorait: „És hogy a Szerémség hegyeinek boráról hallgassak, amely annyira kellemes, hogy az egész föld kerekségén nehéz lenne párját, vagy csak hasonlót találni, és hogy kobakkörtéjének nagyságáról és finomságáról se beszéljek, amely olyan nagy, hogy két kézzel is alig lehet körülfogni, csak arról a hallatlan és csodálatos dologról számolok be, amelyet sehol a világon nem ismernek.” Az eredeti latin szövegben e körte neve pirum cucurbitinum. Galeotto, mint humanista, természetesen ókori nevet használ. Kobakkörte nevét először a rómaiak első gazdasági írója Cato említi. Galeotto fordítói a pirum cucurbitinum magyar megfelelőjét kármán körténkben, a Nyári kármán körtében találták meg. Valószínűleg helyesen.

(p 104.)
Azt a körtét, amelyet most Kálmán körtének neveznek, a régiek Kármán körte néven ismerték. Kármán [Karaman – Ankarától délre kb. 780 km-re (B.T.)] török város és nép neve Kis-Ázsiában. Szorgalmas, derék nép, a török időkben Magyarországra is eljutottak ipari és kertészeti termékei a balkáni úton, így a kármán gyolcs, kengyel, kesztyű, suba, zabla és körte. Csak akkor felejtettük el e körte helyes nevét, mikor a török már eltűnt szomszédságunkból.

(p 141.)
A nyári körték közt a legnevezetesebb volt a Kármán körte, amelyet korunk gyümölcsészei Nyári Kálmán körte néven tartanak számon.

(p 142-144.)
A Kármán körtét könnyű felismerni rendkívül szabálytalan, buckós, vagyis bütykös felületéről, amely alapján néhol Buckóskörte, a hazai németek körében Pluzerbirn a neve. Gyakran csúcsa is oldalt hajlik, s ilyenkor bizony valósággal idomtalannak kell mondanunk egyébként jellegzetes alakját. Bőre eleinte világoszöld, túlérett korában sárga, napos oldalán piros lehelettel. Zölden kel élvezni, mert érett korában hamar elveszíti finom ízét. Leve bő, édes, jellegzetesen kissé muskotályos ízű, húsa sárgásfehér.

Fája olyan nagyra nő, mint valami tölgyfa, koronája terjedelmes. Ifjú korában kövér, hosszú vesszőket hajt, ezért a kertben fokozott gondozásra szorul. Igazi ősi körtefajta, amelyet gyökérhajtásról és magról is lehet szaporítani, ezért terjedt el nagymértékben a falusi kertekben. Manapság a gyümölcsfától azt várják, hogy hamar teremjen, és nem tekintik akadálynak, ha a fa rövid életű. Régen másként gondolkoztak az emberek, keresték és megbecsülték a hosszú életű gyümölcsfákat. Már pedig a Kármán körte fája ugyancsak hosszú életű. Méltán írja róla Entz Ferenc: „Aki belőle ültet, nemcsak magáról gondoskodik önző módra, hanem fiai és unokái élvezetéről is.” Ennek igazolására és szemléltetésére Entz elbeszéli, hogy Budakeszin az özvegy a gyümölcsfákat örökli az elhunyt gazda után, és hogy az özvegy jövője biztosítva legyen, igyekszik a kertben mentől több Kármán körtét ültetni. Az örökölt gyümölcsfák terméséből kiárulja özvegyi életének szükségleteit. Kovács József, a múlt század közepén Bátorkesziben [egykori magyar mezőváros, amely a trianoni békeszerződésig Esztergom vármegye Párkányi járáshoz tartozott, mai neve Bátorove Kosihy, lakosainak döntő többsége ma is magyar, az általános iskolát a falu egykori református lelkészéről, és nagyhírű pomológusáról Kováts Józsefről nevezték el – B.T.] gyümölcsfaiskola tulajdonos, az 1861-iki faiskolajegyzékében a Kármán körte fáját a körték királyi fájának és Matuzsálemének nevezte.

Nagyon feltűnő jelenség, hogy e kétségtelenül magyar körtefaj nevével először csak a 17. században találkozunk. Ekkor azonban egyszerre a legjobb nyári körténk. Pázmány Péter 1636-ban megjelent Vasárnapi innepi prédikátziók c. munkájában ezt olvassuk: „A vad körtvélyből bergamotot vagy kármánykörtvélyt nem aszal.” Lippay János feljegyezte, hogy akkor a Felvidéken ezt a körtét Császár körtének nevezték. Kétségtelen, hogy ez a név a barokk-kor alkotása. Később ezt a kitüntetést, amelyet a Császár körte elnevezés jelent, átruházták a francia eredetű Fehér vajkörtére. De a 17. és a 18. század Császárkörtéje a Kármán körte. „Kármán, avagy mint a Felföldön híják, Császár körtvély, nagy öreg, sárga, jó édes leves, nem is köves, nem tart sokáig, nagy hasa vagyon, egy kevéssé hosszúkás.”

Hol rejtőzött ez a legjobb régi nyári körténk előbbi századokban? Ha e kérdésre felelni akarunk, először tudnunk kell, hogy a Nyári kármán körte nem valami magában álló fajta, hanem egy egész nyári körtetörzs legértékesebb tagja. A pomológus e körte társneveiként sorol fel néhány körtenevet, ilyen pl. a Lőrinc körte, Torzsátlan körte, Buckós körte. A Lőrinc körte neve minden bizonnyal augusztusi körtét jelent, Lőrinc napja ugyanis augusztus hónap tizedike. A Lőrinc körtét már Lippay ismerte és leírta: „Lőrinc körtvély, középszerű, egyfelől sárga, másfelől veres, hosszúkás, köves valamennyire, s nemigen leves.” A múlt században Tamássy Károly Debrecenből ismertet egy Lőrinc körtét, Lőrinci szajkókörte néven, amely csaknem Lőrinc napján érik. Porzsolt Kálmán, aki érdekes cikkben ismertette a Nyárád-mellék gyümölcsészetét 1881-ben, e körte székelyföldi neveit jegyezte fel. Szerinte ott Kovács Lőrinc vagy Torzsátlan körte a neve, nagyon jó nyári körte volna és nagy is, ha értével a magháza körül savanyú nem volna. Torzsátlannak nevezik e körtét sok helyen a Dunántúl is. Mindezek alapján kétségtelen, hogy a Lőrinc körte a Nyári kármán körte silányabb és korábban érő alakja.

(p 147.)
Mikor a 18. században a növénytani ismeretek haladásával kapcsolatban a gyümölcsészet új utakra tért, s egyrészt a gyümölcsfajták megkülönböztetése pontosabb lett, másrészt nyugaton új fajták egész sorát kezdték előállítani a gyümölcsösökben, a Kármán körtékre is új idők derültek. Sajnos, nálunk nem a fejlődés jegyében indult ez a korszak. Itt senki sem gondolt arra, hogy meglevő gyümölcsfajta állományunkat az új idők szellemében nemesítse tovább, hanem még a nevét is elrontottuk régi Kármán körténknek. Entz Ferenc a múlt század 50-es éveiben utoljára használja helyesen a Kármán körte nevét, de a már idézett Kovács József egy évtized múlva oktalan romantikával elterjeszti gyümölcsfakalauzában a Kálmán körte nevet. „Sokan szeretik – írja – Kármán körtének nevezni, melynek pedig semmi értelme sincs, holott ha Kálmán körtének mondjuk, ősi bölcs királyunkra emlékezünk.”


KIEFFER KÖRTE (p 150.)

Nevét Kieffer Péter kertészről kapta, akinek telepén Roxboroughban, Philadelphia mellett, keletkezett. E telepen puszta véletlenből a Vilmos körték közelébe kerültek kínai körték, s véletlen kereszteződésük olyan magokat termett, amelyekből a tulajdonos a Kieffer-körtét nevelte. Az új fajta 1863-ban termett először. Különös, birsszerű illatát és keménységét a kínai körtéktől örökölte, hasonlóképpen edzettségét is, amellyel a kínai körte a homok talajon megállja a helyét. A kínaiak e körtét homoki körtének nevezik. Minthogy az Alföldön a homoknak addig nem volt valamire való körtéje, a Kieffer-körte, mint homoki körte gyorsan hódított. A múlt század 90-es éveinek végén hozta az első példányokat Dömsödre Hajós József, s ma már se szeri, se száma az alföldi homokon a Kieffer-körtéknek, bár a hivatalos gyümölcsészeti körök egyáltalában nem pártolták. De az új földfoglalók megelégedtek vele, annál inkább, mert a városokban a szegényebb osztályok tömegesen fogyasztják az ömlesztve szállítható körtét, és a konzervgyárosok nagyban vásárolják, mert kompótnak jól bevált.



ALMÁK


KÖZÉPKORI ALMÁK (p 87.)

E gazdag körtenévsorral szemben… sokkal szegényesebb a középkori almafajták felkutatható neveinek száma. Mindössze három. Leggyakoribb a Veresalma, pl. egy 1296-ban kelt oklevélben: in caput fluvii Veresalma vocati. Később ez is gyakran Pirosalma, így olvassuk egy 1422-ben kelt oklevélben: arborem pomi Pirosalmafa. Fabricius Balázs apró pirosalmát említ, ellenben Lippay megkülönbözteti a nyári és a téli piros almákat, a nyári „Veres alma egy kevéssé hosszúkás, édes”, a téliek közt „Tót pirosnak hínnak egy almát néhunt a Felföldön, hosszúkás éppen, mintegy feketéllő veres, belől is veres vonyások vannak rajta, puha, édes ízű, de sokáig és újig is eltart.” Ebben az almában valószínűleg a Simonffy piros alma rejtőzik. Régi alma, bizonyítja sok társneve is, amilyen pl. a Kékalma, Cigányalma, Magyalné almája, Bikaalma stb. Más piros almánk is a középkori Veresalma név alá tartozik, főként felsőtiszavidéki almák, a Kenézi piros, a Daru Sóvári…. Kétségtelen, hogy ezek is középkori ősi almák, bizonyítja régi piros fajtanevükön kívül sok, hatalmas fájuk és termesztésük ősi módja, valamint a sok elvadulás.


FŰZALMA (p 87-91.)

Szintén ősi alma a Fűzalma, amelynek nevét először egy 1407-ben kelt oklevélben olvassuk: tria in loco Fűzalma. Ma bizonyos lebecsülést fejez ki a fűzalma, fűzfaalma, mint társkifejezése, a fűzfapoéta. Fűzalmának nevezik ugyanis a taplós húsú, kesernyés ízű almákat. Az ókori latin szakírók szintén ismertek taplóshúsú almákat, de nem fűzalmának, hanem tüdőalmának nevezték. Cordus a 16. század tudós gyümölcsésze, részletesen leírja a Tüdőalmát, amelynek német neve Bolchapfel. Ez után következik munkájában az almafajták közt a Fűzalma, amelynek német neve Weidenbolchapfel. Cordus leírása így szól: „Fűzalma, vagyis fűzfába oltott Tüdőalma, akkora és hasonló, mint az említett Tüdőalma. Húsa kissé ritkább szövetű, íze édes és kissé kesernyés. Nyár végén érik, és közepideig tart el, Hessenben termesztik némelyek. Ennek példájára más almák is olthatók fűzfába, különösen édesek, valamennyire ritka szövetűek és gyors növésűek.” Mint Cordus szövegéből kiderül, a Fűzalma azért viseli ezt a nevét, mert a régiek azt hitték, hogy fűzfába oltott alma. Már említettük, hogy a régiek a gyümölcsök különös tulajdonságainak eredetét különleges oltással magyarázták. Pl. Plinius természetrajzában olvassuk, hogy a veres alma úgy kapja színét, hogy szederfára (fekete eperfára) oltják. Szintén Plinius szerint legkönnyebb a gyümölcsök oltása platánfára és tölgyfára, de mindkét alany elrontja a gyümölcs ízét. Ilyen módon keletkezett a Fűzalma sajátságainak magyarázatára, hogy fűzfába oltott alma. Ehhez az alapot Palladius, a koraközépkor később is sokat olvasott gazdasági írója adta, aki először tanította az oltásról szóló költeményében, hogy lehet az almát fűzfába is oltani. Az ókori írók és Palladius tanai sorra vándoroltak a középkori gazdasági munkákban, s olvashatók a rennaissance gazdasági íróinak munkáiban is. Természetesen hozzánk is eljutottak. Lippay régi tant ismétel tehát, amikor azt írja: „Almafát vadalmára, mindenféle vadkörtvélyre, birsalmára olthatni: ezen Paradicsomalma nő, jó édes, kinek ollyan szaga s íze leszen, mint a birsalmának. Duráncai szilvára is olthatni, platanusra, fűzfára, ebbül Métetalma leszen”. Az egyébként ma már elfelejtett nevű Métetalma ezek szerint szintén olyanféle alma, mint a Fűzalma, s Lippay munkájában ezt képviseli.

Azt is tarthatnók ezek után, hogy a Fűzalma csak valami jelző volt, nem pedig almafajta neve. Ámde egyszer csak az ország keleti sarkában, a Székelyföldön, ahová Bereczki Máté híre szintén eljutott, Márton Ferenc járásbíró Csíkszentmártonból 1875. december 30-án levelet írt a gyümölcs fajtakutatónak, s ebben megismertette vele a magyar Fűzalmát: „Van nekünk egy almafajtánk, amely Háromszéken Fűzalma név alatt nagyon el vagyon terjedve. Ezen almát dugvánnyal szaporítják, mint a fűzet. Magva nincs, csak maghártyája. Gyümölcse elég nagy, hosszúkás csúcsos idomú, késő tavaszig eláll. Húsa puha, savanykás; tésztában kitűnő, nem könnyen rothad, még ha ütődést kapott is. Ismered ezen almát?” Bereczki természetesen nem ismerte, de rajta volt, hogy pontosabban megismerhesse, és az elfeledett középkori magyar almát újra szélesebb körben megismertesse. Írt Orbay Mihály-nak, aki kertjében tartotta ezt az almát, s a következő választ kapta: „A Fűzalma hazája a Háromszék, vagyis az egykori Kézdi, Orbai, Sepsi és Miklósvár székek. Kézdiszentléleken Magotlan almának is nevezik. Eredetéről semmi bizonyosat ki nem kutathattam. Nagyon valószínű azonban, hogy a Kászon vizének iszaplerakódásában kelt magról a fűzbokrok közt, honnét a fűz vagy fűzi alma nevet is kaphatta, és ahonnét beiszapolás következtében föld alá került s meggyökerezett ágairól és vesszeiről kezdették elejénte szaporítani. Ezen almafajtát különben is legkönnyebben lehet elszaporítani azon sarjadványokról, melyek az idősebb fák töve körül bőven szoktak a földből kihajtani, s melyeket évenként, nehogy az anyafa életerejét fogyasszák, különben is el kell távolítanunk. E sarjadványokat faiskolába lehet ültetni, s ott bármely almafajjal be lehet oltani. Rajtok minden almafajta jól díszlik, s tapasztalásom szerint az ily oltványaink erőteljesebben díszlenek, mintsem azok, amelyeket egyéb almafák magvairól kelt csemetékre oltottunk. Nagy becsben is tartjuk ezen almafajt nemcsak gyümölcseinek szépsége és jósága miatt, hanem különösen fájának ezen említett tulajdonsága miatt is.” Bereczki a korában fejlett fajtaismeretnek eleget teendő, Orbai alma néven különböztette meg a Székelyföldön a múlt századig fennmaradt régi magyar Fűzalmát, amely íme nemcsak szólás-mondás, hanem élő almafajta. Orbay és Márton leveléből az is kiderül, milyen néven ismerte ezt az almát a 16. és a 17. század magyar gyümölcsészete. Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében megtaláljuk ugyanis a Mag nekől való almát, a kézdiszentléleki Magotlan alma tehát szintén régi magyar hagyományos név. Mikor pedig Márton Ferenc azt írja, hogy a magyar Fűzalma tésztában kitűnő, nyomban megértjük, mi a Lippay munkájában olvasható Métetalma. Egyszerűen metélő alma, a métet a metélő szó régies, vidéki alakja. Hogy hajdan a szó is, az alma is szerte az országban ismeretes volt, bizonyítja kecskeméti használata. Molnár Imre 1883-ban Kecskemét gyümölcs-termelésének fejlődéséről írt cikkében ismerteti az akkor még Kecskeméten is termesztett Métetalmát, amelynek ott Metett alma a neve, hófehér, napos oldalán áttetsző kárminpiros. Mint a föntiekből kiderül, középkori Fűzalmánk egyéb néven is ismeretes volt az országban, nevezték Magotlan almának, Métet almának is. Ha pedig valaki azt kérdi, hová lett, a feleletet megtalálja Lippay munkájában, ahol a Métetalma után olvashatja a Fontosalma nevét. Ez ott bukkan fel először s szintén tésztába való alma, de nagyobb s szebb a Fűzalmánál, és idővel visszaszorította.


MASÁNSZKI ALMA (p 196.)

Szászországba mutat a Masáncki alma neve, melyet ma sokan személynévi eredetűnek vélnek, pedig a porcellánjáról híres Meissen cseh nevének emléke él benne. Hajdan nagyon sok jutott belőle hozzánk, mert nálunk kevés volt a téli alma. Később nemcsak Csehországból, hanem Stájerből is sokat kaptunk. „Mesinki avagy Majner alma – írja Lippay -, mivel Misniábul származott ide mihozzánk Csehországbul és Morvábul.”


TÖRÖK BÁLINT ALMA (p 196-197.)

A német eredet ismerhető fel a Török Bálint alma nevében is, amelyet szintén személyről vélne elnevezettnek, aki nem ismeri az alma és a név történetét, mint hitte is az, aki még annak sem nézett utána, hogy ki volt a magyar történet Török Bálintja, s azt írta az almáról, hogy „II. Rákóczi Ferenc generálisa nevén áll”, holott még csak Ferdinánd, majd János király ama hívének nevén sem áll, aki végül a sztambuli Héttoronyban fejezte be kalandos életét. Ez a pomológiai Török Bálint csak amolyan mesebeli lény, aki akaratán kívül vedlett magyarrá eredeti német Türkischer Weinling minoltából, akinek számára hiába írta le már Fabricius a Borízű alma nevet. Cordus Weinsürchen, Bauhin Weinling néven írta le ezt az almát, a hivatalos német pomológia később Stettiner néven különböztette meg. Diel azt írja róla 1799-ben, hogy egész Németországban a legelterjedtebb és legkedveltebb alma. Nálunk is már a 16. században elterjedt, de Fabricius hiába fordította szép magyarra a nevét, a német Weinling magyar szájon Báling, majd Bálint lett. „Baling alma – írja Lippay – kétféle. Egyik nagyobb, kinek fele szép piros, fele sárga, édes borízű, újig is szépen eláll. A másik apróbb, sárga, csak néhunt veres, savanyú, ez is sokáig eltart, de mindkettő sem igen leves.” A múlt század közepén Bálint, majd Entz munkájában Török Bálint néven szerepel ez az alma, amely nevével olyan karriert ért el, mint a Kálmán körte és a Pázmán-alma.



SZILVÁK

(p 92-95.)
Mindezek a föntebbi kökényszilvák kék színűek. Mint tudjuk, vannak azonban sárga kökényszilvák is. Ezek sem hiányoztak nálunk a középkorban. Egy 1334-ben kelt oklevélben olvassuk az első adatot: in valle Sárszilvavölgy unum juger. Ez a Fabricius szójegyzékében Sárgaszilva néven szerepel. Később a német Schüttelpflaume nyomán támadt a magyar Dobzószilva neve. Lippay így jellemzi: „Vagyon bőven apró hosszúkás és gömbölyű is sárga, kit Hideglelő, Dobzódó szilvának is neveznek, azért, hogyha valaki ebből sokat eszik, és vizet iszik rá, hideglelést szerez.”

…könnyen megérthetjük, milyen kezdetleges volt az átlagos középkori gyümölcstermesztés, és hogy miért vadultak el könnyen a középkori gyümölcsösök Csupa edzett, magról is szaporodó, tövéből sarjadzó, vagy éppen tarackos gyümölcsfa volt a középkori kertben, amely minden különösebb gondozás, szaporítás nélkül is terjedt, s akkor is tovább élt, ha a gyümölcsöst elhagyta a gazdája, senki sem gondozta a természeten kívül. Ugyancsak így értjük meg, hogy sokáig megmaradó, elvadult gyümölcsösöket a későbbi települők ismét felhasználták, magot, dugványt, szaporító ágat, stb. szedtek az elvadult fákról.

A múlt században még sok helyen voltak az országban ilyen félvad gyümölcsösök, és a nép körében ezeket éppúgy felhasználták, mint a középkorban. Napjainkban sem vesztek ki, különösen a Tisza felső síksági vidékén, a Szamosháton találhatók nagyobb számmal, de a középső vidékén sem hiányzanak. Évszázados Darualmafákat láthatunk a békési gyümölcsösökben. A beregi, a szatmári és a szabolcsi tiszai ártereken, pl. Gulácson, Kisaron, Nagyaron, Tarpán szilvabozóttal felvert, félvad gyümölcsösökben egy-egy Kenézi piros almafa magaslik ki. Ezeken a helyeken ma is úgy kezdődik a gyümölcstermesztés, hogy a vad sarjat, amely elkerülte a kaszát hasítékoltással oltják be.

Pontosabban ismerteti a szamosháti ősi, ma persze népiesnek nevezett szilvatermesztést Luby Margit. „Vásárosnaménytól Tiszabecsig mintegy 400 négyszögkilométerre tehető az a terület, ahol a szilva részben vadon terem, részben nagyban termesztik. A termelés központja Panyola.” Vadnak nevezik a Kék vagy Macskatökű szilvát, amely nem más, mint az ottani kék kökényszilva, a Penyigei vagy Nemtudom szilvát, a Boldogasszony szilvát, amelyet Hevesben Bódi szilvának neveznek és a Lotyószilvát. „Ez a négy vadszilva fajta a magjáról kél, vagy a fa tövéről, gyökérről hajt, és onnan ültetik ki. Csak a Nemtudom szilvát nemesítik azzal, hogy kétszer háromszor átültetik. Utána a termése másfélannyi nagyra nő, mintha vadon termett helyén hagynák.” Természetesen nem az átültetés használ, hanem a jó föld és a gondozás. „A magról kelt szilvacsemeték ártereken, holtmedrek partján, halványok mellett vagy akár a vasúti vonalak melletti anyagárkok csirittyás helyein találhatók. Némelyik élelmesebb vasúti állomásfőnök szép pénzt vesz be a csirittyás kubikos gödrökben nőtt szilvacsemetékből. A Szamoshát legszebb gyümölcsösei ilyen árterek, holtmedrek, halványok lankás partján vannak. Matolcsnak három lankás területe van, a Godolya, az Iszkó és Ómatolcs. Mindhárom árterület. Amíg víz járta, nem is iskolázták át a szilvafácskákat, hanem csak felirtották, hogy a cserjéből fává fejlődhessen, mert a cserje nem terem.” A szilvát természetesen a Szamosháton is inkább csak a gyermek eszi, a felnőtteknek lekvárt, szilvóriumot főznek belőle, az arravalót aszalják. Régebben szilvasajtot, tótos nevén penyőt, és szilvézt is készítettek belőle. … a penyő és a szilvéz készítése hajdan általános volt, és Lippay már a 17. században pontosan ismertette. Akkor természetesen még úri eledel is volt, s kemény liktáriumnak nevezték. „A Felföldön az apró kökényszilvát erősen megfőzik, aztán széles, gyalult táblákra kiterjesztik temérdekebben, hogysem az ökörbőr, azt a magvával körös-körül rakják, mintha megcsipkéznék, és kiteszik a verőfényre, hogy jól megszáraggyon. Azután levonszák a táblárul, mint a bocskorbőrt, s elteszik; mikor szükséges, lemetszenek egy darabot belőle, és jó ízű fekete levet főznek.”


A BESZTERCEI SZILVA (p 123-138.)

Első világhódító gyümölcsünk, először szerzett a magyar gyümölcstermesztésnek európai hírnevet. Beszterceinek csak itthon nevezzük, a külföld Magyar szilvának tisztelte. …Egy 1522-ben kelt oklevélben olvassuk először a nevét: una libra pruni besztercei, majd 1554-ben: vettem besztercei szilvát, 1558-ban pedig mint aszalt szilvát is feljegyezték: aszú besztercei szilva. Fabricius Balázs is felsorolta a hazai szilvafajták közt. Magyarországi városról kapta belső használatú nevét, a külföld meg kifejezetten Magyar szilvának nevezte…

Történetének bevezetéséből már tudunk egyet mást. A nemesebb szilvák először a császári Rómában jelentek meg keleti hazájukból. Szíriában termesztették az első nemes szilvát, s Damaszkuszban aszalták, aszalva jutottak Rómába. Plinius még az idegen (külföldi) fák közt sorolja fel, majd a gyümölcsfákról írt fejezetben azt mondja róla: „Az idegen fák közt felsoroltuk a damaszkuszi szilvákat, amelyeket a szíriai Damaszkuszról neveztek el. De ezek Itáliában is meghonosodtak, csontáruk nagyobb, húsuk kevesebb, aszaláskor nem asznak össze.” Columella is foglalkozik a damaszkuszi szilvával, Galenius pedig orvosi tekintetben méltatja, s összehasonlítja a többi fajtával, megállapítja, hogy a pálmát a damaszkuszinak kell adni. A damaszkuszi szilva tehát már első megjelenésekor, mint bélszabályozó gyógyszer hódította meg az ókori civilizált Európát.

Mint általában a nyugat-ázsiai gyümölcsfajták, a damaszkuszi szilvák is a Balkánon, Itálián és Hispánián át hatoltak nyugatra és északra. Franciaországba Itálián és Hispánián, hozzánk a Balkánon át. A damaszkuszi szilva azonban tulajdonképpen csak finoman aszalt vagy cukrozott szilvát jelentett, nem valamely egységes fajtát. A kökényszilvával szemben ugyan a nemes szilva fajtáit, de többfélét. Nyugaton pl. régi idők óta a cukrozásra való, de egyébként lágyhúsú kotyószilvákat nevezik damaszkusziaknak, s mert a szilvafajták rendszerét nyugati pomológusok alkották meg, a hivatalos szilvarendszerben is ezeket a fajtákat foglalták össze damaszkusziaknak. Hozzánk azonban más szilvák jutottak el a balkáni úton damaszkuszi szilva gyanánt, azok a fajták, amelyeket Közép-Európában csakhamar magyar szilváknak neveztek, s Linné is így különböztetett meg.

A 16. század magyar szilvái, a Besztercei szilva rokonsági köre, tehát a Balkánon át jutott hozzánk. Nyilván fokozatosan terjedt északra, először a Szerémségben jelent meg, s onnan terjedt főként Erdély felé és Erdélyen át a Kárpátokban fölfelé, az ország észak-nyugati határáig. Minden bizonnyal már a 15. században meghonosodott az országban. Azonban amíg régi módra termesztették, amíg ugyanolyan kezdetleges módon gondozták, mint a kökényszilvákat, addig sem alakgazdagságát, sem nemes tulajdonságait nem mutathatta meg teljességében.

Ennek akkor érkezett el az ideje, amikor iparrá nemesedett nálunk a gyümölcsaszalás. Az aszalás ugyan ősi gyakorlat, ismerte már az újkőkori ember is, nem kérdés, hogy az aszalt gyümölcsöt a középkori Európában is, de csak kezdetlegesen, háziasan. Az aszalás keleten emelkedett ipari színvonalra, s onnan hozták, részben még korunkban is onnan hozzák, Európába a nemes aszalt gyümölcsöt, az aszalt datolyát, fügét, szőlőt és szilvát. A keleti aszalt szilva egyeduralmát azonban a 16. században megtörték Európában, s a nemes aszalt szilva a 16. században Magyarországról került forgalomba. Ez volt a Besztercei szilva.

Az aszalásnak sokféle módja ismeretes. Legegyszerűbb napon aszalni a gyümölcsöt. A szilvát azonban főként tűzön aszalják. A régimódi népies aszalókat Luby Margit ismertette a szamosháti szilvatermesztéssel kapcsolatban. Még ez a kezdetleges aszalás is lehetővé teszi az aszalt gyümölcs szállítását és kereskedelmi értékesítését. A panyolaiak Debrecenbe és Beregszászba viszik aszalványukat és jobb áron értékesítik, mint otthon. Beregszászból pedig Lengyelországba is utat talált az aszalt szilva.

Ilyen módon kell elképzelnünk a Besztercei szilva eredetét is, azzal a különbséggel, hogy magasabb fokú aszalási módszerrel készítették az árut, és abból a nemes szilvatörzsből válogatták hozzá a gyümölcsöt, amely, mint említettük, valamikor a 15. században terjedt felfelé a Kárpátokban. Minden bizonnyal gyógyszerészek készítették ezt a magas tökéletességű magyar aszalt szilvát, s mint a szilva neve is mutatja, az elsőket valószínűleg Besztercén. A magyar városok ipara, kereskedelme és kultúrája magas fokra emelkedett a 15. században, az erélyi Besztercéé is. Beszterce eredetileg szláv szó, patakot jelent. Mint földrajzi név elég gyakori a Kárpátok területén, folyók és községek neve. Közvetlen bizonyítékunk nincs arra, hogy a Besztercei szilva az erdélyi Besztercéről kapta a nevét, de ilyennek tekintik a nyelvészek. A szászok Nösner Pflaume néven ismerik ezt a szilvát, Nösen pedig az erdélyi Beszterce régi szász neve. Talán arra is hivatkozhatunk, hogy V. László király besztercei grófságot adományozott Hunyadi Jánosnak, ezt előbb Lászlóra, majd Mátyás király Szilágyi Mihályra ruházta, akivel megszűnt ez a méltóság. Ha egyebet nem, annyit mindenesetre bizonyít a besztercei grófság, hogy Besztercének abban az időben számottevő neve volt az országban.

A magyar aszalt szilva kiviteléről az első egykorú adatot Cordus Valerius, a pomológiával kapcsolatban már említett botanikus orvos ama munkájában olvassuk, amelyet Dioskurides gyógyszertanához, a Materia medicá-hoz írt magyarázatul. Cordus 1544-ben, fiatalon hunyt el, munkája – halála után – 1561-ben látott napvilágot. A 16. század első feléből származó feljegyzés így szól: „A damaszkuszi szilvát a gyógyszertárak aszalva tartják. Ugyanígy a nagy Magyar szilvát is, amelyet a magyarok damaszkuszinak, a németek pedig Grosse Zwetschen-nek és Ungarische Pflaumen-nek neveznek. Ezeket ugyanúgy használják, mint a damaszkusziakat. Hozzánk az aszalt szilvákat Magyarországból, Csehországból, Ausztriából, Erdélyből és Morvaországból hozzák, mindezeket közönségesen Zwetschen néven ismerik.” Tíz évvel később Mattioli Pierandrea, latinosan Matthiolus, szintén Dioskurides nyomán írt gyógyszertani munkájában olvasunk a Magyar szilváról: „A pálmát, mint Galenus írja, a damaszkuszi szilvának adjuk, amelyet a velencések hoznak Szíriából. A második helyet Németországban az a szilva foglalja el, amelyet Pannóniából és Erdélyből szállítanak.”

Néhány évvel később Gesner Konrad, (…) még bővebben tudósít a Magyar szilváról. Gesner Horti Germaniae című munkáját együtt adta ki Cordus két, már szintén említett növénytani munkájával, s mint tudjuk, öt közép-európai városban 9 magyar gyümölcsöt ismertet. Magyar szilva mind az öt kertben volt, nem is egy, hanem többféle. A szilvákról szóló részben e magyarországi eredetű szilvákat így ismerteti Gesner:

„Magyar szilvák, amelyeket közönségesen Twesca (Zwetschgen) néven ismernek, kétféle is van, egyik nagyobb és hosszabb, a másik kisebb, gömbölyűbb, édesebb, Lindauban, Curtius kertjében. Az előbbi fajtából nekünk is van egy fánk, amely magről már négy könyök magasra nőtt. Egy polgártársamnak idős fája is van, de nem jól terem. Bázelben Loss Johann Jakob kertjében jól megérleli gyümölcsét.

Magyar szilvák, a legkiválóbbak, talán a valódi damaszkusziak, Woyssel boroszlói kertjében (is találhatók). Ilyeneket a velencések küldenek néha Császár szilva néven, drága áron, nagyok és húsosak, savanykásak. Ezeket, vagy a hosszúkás nápolyiakat, egyesek Császár szilvának nevezik, minthogy Augustus császárt gyönyörködtették. Egyik vagy másik fa Császár szilva.
Másféle magyar szilvák, arany- vagy viasz-színűek, tyúk-, sőt kacsatojás nagyságúak, húsosak, pompás ízűek, Woyssel boroszlói és Kreich torgaui kertjében.”

Ezek szerint Gesner négyféle magyar szilvát írt le, amelyek közül egy a Sárga tojás-szilva, ugyanaz, amely Miksa király levelében Fehér lószemű szilva néven szerepel. A Besztercei szilvával azonos a lindaui, a zürichi és a bázeli magyar szilva. Ellenben a boroszlói legkiválóbb, és a Császár szilvához hasonlított magyar szilva nyilván az, amelyet csak a múlt század elején írt le Leibizer János Nemes magyar szilva néven.

A Besztercei szilva és általában a magyar szilvák németországi megjelenéséről és elterjedéséről Cordus, Matthiolus és Gesner munkáiból elég pontos képet nyertünk. Nem kérdés, hogy e szilvák Magyarországon termettek, itt dolgozták fel aszalvánnyá, s innen jutottak a német és a svájci gyógyszertárakba, majd kertekbe. Maga Gesner mondja el, hogy magról nevelt magának magyar szilvafát, természetesen egyszerűen úgy, hogy a gyógyszertárban vásárolt aszalt szilva magját elültette. Abból pedig, hogy már Cordus Morva- és Csehországra is utal, nyilvánvaló, hogy a magyar áru Csehországon és Szilézián át jutott Németországba, s onnan Svájcba.

Ez a közvetítő út ősrégi kereskedelmi vonal. Első emlékei a történelem előtti időkbe visznek, a borostyánkő kelet-középeurópai útvonala volt ez, amely a Keleti-tenger partvidékét kötötte össze a Közép-Duna medencéjével. Ezen hozták ide az északi árukat, ezen vitték északra a délieket. A gyümölcskereskedelemnek is fontos útja lett a 15. századtól kezdve, amelyben Mátyás király Boroszlóig terjesztette a magyar hatalmat. Természetesen nemcsak tőlünk indultak áruk ezen az úton északra, hanem onnan is kaptunk. Gyümölcsöt is. Tőlünk vitték ki ezen az úton a magyar szilvákat, a magyar borokat, viszont mi kaptuk onnan a szászországi gyümölcsöket, pl. a Masánszki almát, a Berény szilvát. Az előbbiben Meissen cseh, az utóbbiban Brno magyar nevének emléke él. Különösen érdekes az utóbbi. Nemrégiben Melich János azt igyekezett bizonyítani, hogy Brno (Brünn) neve a magyar Berény (beren, birin) átvétele. Hajdan azon a vidéken több magyar telep volt, amit földrajzi nevek igazolnak. A Berény szilva valóban brünni szilva volt. Csak annyit tudunk róla, amennyit Lippay munkájában olvasunk: „apró, édes, gömbölyű szilva, akit némelyek Berény szilvának neveznek, németül Brüner Zwespen, magyarul is Édes kökényszilva.” Minthogy e szilva a nem egészen világosan értelmezhető szöveg szerint valószínűleg „fele-sárga, fele-veres” színű volt és „oltással jobb szaporítani”, talán mirabella féle szilva lehetett.
A magyar szakirodalom csak a 17. században fedezi fel, hogy a Németországban magyarnak nevezett, elterjedt szilva a mi Besztercei szilvánk. Lippay ír e tárgyról, de sorai arra mutatnak, hogy az ő korában már elfeledték a magyar szilvakivitel németországi hódítását, és már senki sem tudta, hogy a német Kékszilva a Besztercei szilva származéka. Az oltott szilvák közt „első helyet foglal magának – írja Lippay – a Besztercei vagy magvaváló kék szilva; öreg, hosszúkás, kit az auktorok Magyarországi szilvának hínak azért, hogy Magyarországon legjobb és egészségesebb s édesebb terem.”

A múlt század folyamán a Besztercei szilva másféle változatait is megismertük. Pólya József fedezte fel 1870-ben a Gömöri nyakas szilvát, amelyet később Bereczki írt le. E szilvát Gömör megye hegyein magasabban fekvő szilvásokban termesztik. A Keleti-Kárpátokban a Máramarosi nyakas szilva helyettesíti, amelyet szintén Bereczki írt le. A Besztercei muskotályszilva Biharból, Abaújból és Gömörből hódította meg a közönséget, Bereczki már 1872-ben ismertette francia szaklapban. Budai József e szilvatörzs nagyobb és édesebb alakjának vélte a Magyar cukros szilvát is, amely Nagybányától a Hargitáig honos. Mint ebből a változatosságból látjuk, a Besztercei szilva jellegzetes kárpáti alakokkal tűnik ki. Még inkább igazolta azonban, hogy mennyire Magyarország a hazája, mikor az Alföldön is nagyban kezdték termeszteni, s az Alföldhöz is könnyen alkalmazkodott. Az Alföldön a meleg nyár és a hosszabb tenyészidő következtében hamarabb megérleli gyümölcsét, nyári szilva lett belőle, s ezt az alakját most Nyári aszaló szilva néven különböztetik meg.



A 16-17. SZÁZADI MAGYAR GYÜMÖLCSKIVITEL EURÓPÁBA

(p 111-95.)
Hogy a magyar gyümölcs Bécsben milyen hírnevet szerzett, Miksa király levele örökre fenntartja emlékét. Ferdinánd, az első magyar Habsburg király, ajándékba kapta a jó magyar gyümölcsöt, Miksa azonban kertjében akarta a magyar gyümölcsfajtákat meghonosítani. Bécstől délkeletre, a város környékén egy régi fácánost szemelt ki arra a célra, hogy korszerű várkastélyt építsen a helyén és a kastély mellett pompás kertet telepítsen. A kastély az egyszerű Újépület nevet kapta, kertjének központja egy korszerű, díszes virágtáblás kert, ezt három oldalán gyümölcsfasorok fogják körül. A gyümölcsös számára kiváló gyümölcstermesztőktől kért gyümölcsfákat. Magyarországon Verancsics Antal esztergomi érsekhez fordult, aki akkor a gyümölcstermesztésben is vezéri szerepet vitt az országban. Az 1573. március 18-án kelt királyi levél természetesen latin nyelven íratott, de a gyümölcsfajták neveit a király magyarul íratta a levélbe, ami a legjobban mutatja, hogy abban az időben a gyümölccsel együtt magyar nevük is eljutott Bécsbe és az udvarba.

„Minthogy kertjeinket – így szól Miksa levele – mindenféle kiváló gyümölcsfával ékesíteni és gazdagítani határoztuk, és az alkalmas idő, vagyis a tavasz most elkövetkezik, megkeresünk téged, hogy szándékunkat sikerre segítsd, mint aki részben saját kertjeidből, részben máshonnan könnyen megteheted. Kegyesen felhívunk tehát, hogy szedess és gyorskocsin küldj Nekünk oltóágakat, nem pedig oltott fákat, a kétféle legkiválóbb cseresznyéből, amelyek közül az egyik piros, a másik fekete, közönségesen Öregszemű fekete cseresznye, amelyről azt mondják, bővében van egyházad Ölyved nevű községében, amelyet Őlyvedi fekete cseresznyének is neveznek. Ezen kívül szilvákból is küldj oltóágakat, de csak a legjobb fajtákból, név szerint a Nagy duránciból, a zöld és hosszúkásból, amelyeket Katalán szilvának neveznek, valamint azokból a tyúktojás nagyságúakból, amelyek kétfélék, t.i. feketések és fehér színűek, és talán közönségesen Lószemű szilvának nevezik; egyéb fajtákat is, amelyek kiválóak, megküldheted. Mindezeket az oltóágakat idején gyűjtesd meg, gondosan csomagoltasd, nehogy az úton elpusztuljanak, minden egyes ágra köttess névvel jegyzett cédulát, hogy egyiket a mástól névleg is meg lehessen különböztetni”.

A Németországba irányuló gyümölcskivitel története is visszanyúlik a 16. századba. A német szakirodalomban komolyabb adatok őrzik a magyar gyümölcs emlékét. Nem családi levelekben, hanem gyógyszerészeti és kertészeti szakmunkákban kell olvasgatnunk, ha a Németországba szállított magyar gyümölcs ismeretét kutatjuk, és nem ajándékozás révén, familiárisan terjedt a magyar gyümölcs Németországban, hanem kereskedelmi utakon. Németország is korai fajtákban és csontárokban szorult behozatalra, téli almája és téli körtéje volt bővében. Ellenben cseresznyét, barackot, szilvát, szőlőt Magyarországról hozott. Különösen élénk volt gyümölcsészeti kereskedelmi forgalmunk Sziléziával és Szászországgal. A közvetítők többnyire csehek és morvák voltak…

Miként Ausztriában, azonképpen Németországban is igyekeztek a magyar gyümölcsfajtákat meghonosítani. Ilyen törekvések beszédes emléke él a svájci Gesner Konrad kertészeti munkájában, amelyet kora német kertjeiről írt. Gesner kiváló szakember volt, egyrészt az új irodalomtörténet-írás megalapítója, másrészt az állat- és növényvilág összefoglaló leírója. Németország kertjeiről 1561-ben kiadott munkája ma is érdekes olvasmány, a régi magyar gyümölcskivitelnek pedig legfontosabb forrásmunkája, mert benne nemcsak a kerttulajdonosok nevét, hanem a kertjükben ültetett fajokat és fajtákat is felsorolja, egyeseket röviden le is ír.

Németország és Svájc öt városában említ magyar gyümölcsfákat: Boroszlóban, Torgauban, Lindauban, Zürichben és Bázelben. „A Sziléziában fekvő Boroszlóban van Woyssel-nek, Woyssel Sigismund orvos atyjának kertje, amely sok, változatos, szép és ritka növényfajtával tűnik ki.” Nem kevesebb, mint 9 magyar gyümölcsfajta volt Woyssel kertjében: egy cseresznye, egy kajszi, két őszibarack, három szőlő és két szilva. „Torgauban pedig Kreich Joachim gyógyszerész kertje nevezetes különböző növényfajairól, rendjéről és gyümölcsöséről.” Magyar gyümölcse a Sárga tojásszilva. „Félszigeten fekszik Lindau, ez a kedves város, amelyben Curtius Matthias kereskedő nem kevés ritka növényfajtával kiváló kertjét magam is láttam.” Magyar gyümölcse két szilva. Bázelben is említ olyan kertet, amelyben magyar gyümölcsfa állott. „Bázelben, a Szent Jánosról nevezett városrészben, Loss Johann Jakob méltóságához illő kertet tart, amelyben a citromféléknek több faját láttam, így idős narancs- és citromfákat, továbbá magyar szilvafákat, végül rozmaring fákat, amelyekből szép koszorúk készültek.” Loss magyar szilvái kiválóbbak voltak, mint a lindauiak. Abból a körülményből, hogy Loss kertjében Gesner a magyar szilvákat együtt sorolja fel a hidegházi fákkal, arra kell következtetnünk, hogy a magyar gyümölcsöket akkor részben a hidegházban tartották. Végül Zürichben magyar szilvát említ saját tulajdonában és egy polgártársa kertjében.

A nyugatra irányuló magyar gyümölcskivitelben, mint már említettük, s mint a föntebb elmondottakból látjuk, főként a csontárok, a korai körték és a szőlők szerepelnek. De az alma sem hiányzott. Erről egykorú hiteles adat csak egy kevéssé ismert munkában, Colerus gazdasági munkájában maradt ránk, ez is csak egyetlen név. Colerus ugyanis öt almafajtát különböztet meg munkájában, az ötödik a Magyar alma. Mely almára vonatkozik, nem tudjuk, de sejthetjük, hogy valamely nyári alma lehetett.