Magyar gyümölcs

Rapaics Rajmund

A magyar gyümölcs

Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest.
1940.

Részletek


HÁZI BERKENYE (Sorbus domestica) (p 58.)

Őshonos gyümölcsünk a házi berkenye is. A régebbi időkben azt tartották, hogy csak az Alduna vidékén és a Drávától délre honos, de e munka írója kimutatta, hogy ama déli gyümölcsfáink közé tartozik, amelyek a Balkánról a Magyar Középhegységi, sőt részben azon is túl terjednek. A Dunántúl és a Magyar Középhegységben elég gyakori, legutóbb a Hegyalja erdeiben is kimutatták. Gyakoriak nálunk a berkenye öreg, több évszázados hagyásfái is, amelyek kétségtelenül irtáskor meghagyott erdei fák.



KÖRTÉK


MOLYHOS KÖRTE (Pyrus nivalis ssp. orientalis) (p 58.)

A molyhos körték kisázsiai alakköre …átterjed a Balkánra, sőt egyes szerzők azt vitatják, hogy Bosznián és Horvátországon át a Keleti- és a Déli-Alpokba, másrészt Erdélybe. Ugyanakkor azonban mások azt állítják, hogy a Balkántól északra vadon talált molyhos körték elvadulások, ültetett körték elhagyott példányai. Csak a mai ismereteinknél pontosabb alaktani elemzés döntheti el azt a kérdést, hol kell megvonni a molyhos körték természetes elterjedésének északi határát, s vajon hazánkon vonul-e át ez a vonal. Azt azonban nem tarthatjuk valószínűtlennek, hogy az újkőkor enyhébb klímájában ez a körte nálunk is honos volt.


ÁRPÁVALÉRŐ KÖRTE (p 85.)

Ma is jól ismerjük, s nyár elején minden utcai gyümölcsárusnál látjuk az Árpávalérő körtét. Már a 14. századból maradt két oklevél is megőrizte a nevét: az egyik 1326-ban kelt: quandam arborem piry árpávalérő nominati; a másik 1394-ben kelt: ad unam arborem pirorum vulgariter árpávalérő körtvély vocatum. Nagyon érdekes, hogy ezt a körtét már a rómaiak is ugyanígy nevezték, s a régi latin szerzők munkáiban vagy pirus herdearius vagy pirus hordearius néven szerepel. Hogy latinból fordították-e a nevét, vagy talán keleti eredetű, és valamely balkáni nyelv közvetítette, nem tudjuk. Franciaországban érési idejéről Amiré Johannet a neve, ott tehát a nyelv nem őrizte meg az ókori hagyományt. Fabricius szójegyzékében és Lippay János kertészeti munkájában is Árpávalérő körtvély a neve. Újabban némely gyümölcsészeti munkákban Árpás körte.


MÉZES KÖRTE (p 85.)

Szintén mind mai napig ismert körténk a Mézes körte, amelyet egy 1422-ben kelt oklavél említ: arborem piri Mézes körtvély. Lippay röviden annyit mond róla: Mézes körtvély, apró. Édes.


NYÁRI KÁRMÁN KÖRTE (p 86-87.)

Galeotto egy szerémségi körte emlékét hagyta ránk. Tudjuk, hogy ez a humanista 1485-ben könyvet írt Mátyás király mondásairól és viselt dolgairól, amelyben a királyon és emberein kívül megörökített több magyar érdekességet is, pl. az énekmondást, újévi ajándékozást, a hálószobák fűtését, Buda és Pest fekvését, Buda hővizeit, a Tisza halbőségét, stb. Mikor Vitéz János hasonló nevű unokaöccséről ír, aki abban az időben szerémségi püspök volt, megragadja az alkalmat, s a Szerémség termékeit is megdicséri. Különösen megragadta a képzeletét az aranyat termő szőlő. Bennünket ugyan most ez nem érdekel, de ennek kapcsán említi a Szerémség nagy körtéjét is, ezért ideiktatom e sorait: „És hogy a Szerémség hegyeinek boráról hallgassak, amely annyira kellemes, hogy az egész föld kerekségén nehéz lenne párját, vagy csak hasonlót találni, és hogy kobakkörtéjének nagyságáról és finomságáról se beszéljek, amely olyan nagy, hogy két kézzel is alig lehet körülfogni, csak arról a hallatlan és csodálatos dologról számolok be, amelyet sehol a világon nem ismernek.” Az eredeti latin szövegben e körte neve pirum cucurbitinum. Galeotto, mint humanista, természetesen ókori nevet használ. Kobakkörte nevét először a rómaiak első gazdasági írója Cato említi. Galeotto fordítói a pirum cucurbitinum magyar megfelelőjét kármán körténkben, a Nyári kármán körtében találták meg. Valószínűleg helyesen.

(p 104.)
Azt a körtét, amelyet most Kálmán körtének neveznek, a régiek Kármán körte néven ismerték. Kármán [Karaman – Ankarától délre kb. 780 km-re (B.T.)] török város és nép neve Kis-Ázsiában. Szorgalmas, derék nép, a török időkben Magyarországra is eljutottak ipari és kertészeti termékei a balkáni úton, így a kármán gyolcs, kengyel, kesztyű, suba, zabla és körte. Csak akkor felejtettük el e körte helyes nevét, mikor a török már eltűnt szomszédságunkból.

(p 141.)
A nyári körték közt a legnevezetesebb volt a Kármán körte, amelyet korunk gyümölcsészei Nyári Kálmán körte néven tartanak számon.

(p 142-144.)
A Kármán körtét könnyű felismerni rendkívül szabálytalan, buckós, vagyis bütykös felületéről, amely alapján néhol Buckóskörte, a hazai németek körében Pluzerbirn a neve. Gyakran csúcsa is oldalt hajlik, s ilyenkor bizony valósággal idomtalannak kell mondanunk egyébként jellegzetes alakját. Bőre eleinte világoszöld, túlérett korában sárga, napos oldalán piros lehelettel. Zölden kel élvezni, mert érett korában hamar elveszíti finom ízét. Leve bő, édes, jellegzetesen kissé muskotályos ízű, húsa sárgásfehér.

Fája olyan nagyra nő, mint valami tölgyfa, koronája terjedelmes. Ifjú korában kövér, hosszú vesszőket hajt, ezért a kertben fokozott gondozásra szorul. Igazi ősi körtefajta, amelyet gyökérhajtásról és magról is lehet szaporítani, ezért terjedt el nagymértékben a falusi kertekben. Manapság a gyümölcsfától azt várják, hogy hamar teremjen, és nem tekintik akadálynak, ha a fa rövid életű. Régen másként gondolkoztak az emberek, keresték és megbecsülték a hosszú életű gyümölcsfákat. Már pedig a Kármán körte fája ugyancsak hosszú életű. Méltán írja róla Entz Ferenc: „Aki belőle ültet, nemcsak magáról gondoskodik önző módra, hanem fiai és unokái élvezetéről is.” Ennek igazolására és szemléltetésére Entz elbeszéli, hogy Budakeszin az özvegy a gyümölcsfákat örökli az elhunyt gazda után, és hogy az özvegy jövője biztosítva legyen, igyekszik a kertben mentől több Kármán körtét ültetni. Az örökölt gyümölcsfák terméséből kiárulja özvegyi életének szükségleteit. Kovács József, a múlt század közepén Bátorkesziben [egykori magyar mezőváros, amely a trianoni békeszerződésig Esztergom vármegye Párkányi járáshoz tartozott, mai neve Bátorove Kosihy, lakosainak döntő többsége ma is magyar, az általános iskolát a falu egykori református lelkészéről, és nagyhírű pomológusáról Kováts Józsefről nevezték el – B.T.] gyümölcsfaiskola tulajdonos, az 1861-iki faiskolajegyzékében a Kármán körte fáját a körték királyi fájának és Matuzsálemének nevezte.

Nagyon feltűnő jelenség, hogy e kétségtelenül magyar körtefaj nevével először csak a 17. században találkozunk. Ekkor azonban egyszerre a legjobb nyári körténk. Pázmány Péter 1636-ban megjelent Vasárnapi innepi prédikátziók c. munkájában ezt olvassuk: „A vad körtvélyből bergamotot vagy kármánykörtvélyt nem aszal.” Lippay János feljegyezte, hogy akkor a Felvidéken ezt a körtét Császár körtének nevezték. Kétségtelen, hogy ez a név a barokk-kor alkotása. Később ezt a kitüntetést, amelyet a Császár körte elnevezés jelent, átruházták a francia eredetű Fehér vajkörtére. De a 17. és a 18. század Császárkörtéje a Kármán körte. „Kármán, avagy mint a Felföldön híják, Császár körtvély, nagy öreg, sárga, jó édes leves, nem is köves, nem tart sokáig, nagy hasa vagyon, egy kevéssé hosszúkás.”

Hol rejtőzött ez a legjobb régi nyári körténk előbbi századokban? Ha e kérdésre felelni akarunk, először tudnunk kell, hogy a Nyári kármán körte nem valami magában álló fajta, hanem egy egész nyári körtetörzs legértékesebb tagja. A pomológus e körte társneveiként sorol fel néhány körtenevet, ilyen pl. a Lőrinc körte, Torzsátlan körte, Buckós körte. A Lőrinc körte neve minden bizonnyal augusztusi körtét jelent, Lőrinc napja ugyanis augusztus hónap tizedike. A Lőrinc körtét már Lippay ismerte és leírta: „Lőrinc körtvély, középszerű, egyfelől sárga, másfelől veres, hosszúkás, köves valamennyire, s nemigen leves.” A múlt században Tamássy Károly Debrecenből ismertet egy Lőrinc körtét, Lőrinci szajkókörte néven, amely csaknem Lőrinc napján érik. Porzsolt Kálmán, aki érdekes cikkben ismertette a Nyárád-mellék gyümölcsészetét 1881-ben, e körte székelyföldi neveit jegyezte fel. Szerinte ott Kovács Lőrinc vagy Torzsátlan körte a neve, nagyon jó nyári körte volna és nagy is, ha értével a magháza körül savanyú nem volna. Torzsátlannak nevezik e körtét sok helyen a Dunántúl is. Mindezek alapján kétségtelen, hogy a Lőrinc körte a Nyári kármán körte silányabb és korábban érő alakja.

(p 147.)
Mikor a 18. században a növénytani ismeretek haladásával kapcsolatban a gyümölcsészet új utakra tért, s egyrészt a gyümölcsfajták megkülönböztetése pontosabb lett, másrészt nyugaton új fajták egész sorát kezdték előállítani a gyümölcsösökben, a Kármán körtékre is új idők derültek. Sajnos, nálunk nem a fejlődés jegyében indult ez a korszak. Itt senki sem gondolt arra, hogy meglevő gyümölcsfajta állományunkat az új idők szellemében nemesítse tovább, hanem még a nevét is elrontottuk régi Kármán körténknek. Entz Ferenc a múlt század 50-es éveiben utoljára használja helyesen a Kármán körte nevét, de a már idézett Kovács József egy évtized múlva oktalan romantikával elterjeszti gyümölcsfakalauzában a Kálmán körte nevet. „Sokan szeretik – írja – Kármán körtének nevezni, melynek pedig semmi értelme sincs, holott ha Kálmán körtének mondjuk, ősi bölcs királyunkra emlékezünk.”


KIEFFER KÖRTE (p 150.)

Nevét Kieffer Péter kertészről kapta, akinek telepén Roxboroughban, Philadelphia mellett, keletkezett. E telepen puszta véletlenből a Vilmos körték közelébe kerültek kínai körték, s véletlen kereszteződésük olyan magokat termett, amelyekből a tulajdonos a Kieffer-körtét nevelte. Az új fajta 1863-ban termett először. Különös, birsszerű illatát és keménységét a kínai körtéktől örökölte, hasonlóképpen edzettségét is, amellyel a kínai körte a homok talajon megállja a helyét. A kínaiak e körtét homoki körtének nevezik. Minthogy az Alföldön a homoknak addig nem volt valamire való körtéje, a Kieffer-körte, mint homoki körte gyorsan hódított. A múlt század 90-es éveinek végén hozta az első példányokat Dömsödre Hajós József, s ma már se szeri, se száma az alföldi homokon a Kieffer-körtéknek, bár a hivatalos gyümölcsészeti körök egyáltalában nem pártolták. De az új földfoglalók megelégedtek vele, annál inkább, mert a városokban a szegényebb osztályok tömegesen fogyasztják az ömlesztve szállítható körtét, és a konzervgyárosok nagyban vásárolják, mert kompótnak jól bevált.



ALMÁK


KÖZÉPKORI ALMÁK (p 87.)

E gazdag körtenévsorral szemben… sokkal szegényesebb a középkori almafajták felkutatható neveinek száma. Mindössze három. Leggyakoribb a Veresalma, pl. egy 1296-ban kelt oklevélben: in caput fluvii Veresalma vocati. Később ez is gyakran Pirosalma, így olvassuk egy 1422-ben kelt oklevélben: arborem pomi Pirosalmafa. Fabricius Balázs apró pirosalmát említ, ellenben Lippay megkülönbözteti a nyári és a téli piros almákat, a nyári „Veres alma egy kevéssé hosszúkás, édes”, a téliek közt „Tót pirosnak hínnak egy almát néhunt a Felföldön, hosszúkás éppen, mintegy feketéllő veres, belől is veres vonyások vannak rajta, puha, édes ízű, de sokáig és újig is eltart.” Ebben az almában valószínűleg a Simonffy piros alma rejtőzik. Régi alma, bizonyítja sok társneve is, amilyen pl. a Kékalma, Cigányalma, Magyalné almája, Bikaalma stb. Más piros almánk is a középkori Veresalma név alá tartozik, főként felsőtiszavidéki almák, a Kenézi piros, a Daru Sóvári…. Kétségtelen, hogy ezek is középkori ősi almák, bizonyítja régi piros fajtanevükön kívül sok, hatalmas fájuk és termesztésük ősi módja, valamint a sok elvadulás.


FŰZALMA (p 87-91.)

Szintén ősi alma a Fűzalma, amelynek nevét először egy 1407-ben kelt oklevélben olvassuk: tria in loco Fűzalma. Ma bizonyos lebecsülést fejez ki a fűzalma, fűzfaalma, mint társkifejezése, a fűzfapoéta. Fűzalmának nevezik ugyanis a taplós húsú, kesernyés ízű almákat. Az ókori latin szakírók szintén ismertek taplóshúsú almákat, de nem fűzalmának, hanem tüdőalmának nevezték. Cordus a 16. század tudós gyümölcsésze, részletesen leírja a Tüdőalmát, amelynek német neve Bolchapfel. Ez után következik munkájában az almafajták közt a Fűzalma, amelynek német neve Weidenbolchapfel. Cordus leírása így szól: „Fűzalma, vagyis fűzfába oltott Tüdőalma, akkora és hasonló, mint az említett Tüdőalma. Húsa kissé ritkább szövetű, íze édes és kissé kesernyés. Nyár végén érik, és közepideig tart el, Hessenben termesztik némelyek. Ennek példájára más almák is olthatók fűzfába, különösen édesek, valamennyire ritka szövetűek és gyors növésűek.” Mint Cordus szövegéből kiderül, a Fűzalma azért viseli ezt a nevét, mert a régiek azt hitték, hogy fűzfába oltott alma. Már említettük, hogy a régiek a gyümölcsök különös tulajdonságainak eredetét különleges oltással magyarázták. Pl. Plinius természetrajzában olvassuk, hogy a veres alma úgy kapja színét, hogy szederfára (fekete eperfára) oltják. Szintén Plinius szerint legkönnyebb a gyümölcsök oltása platánfára és tölgyfára, de mindkét alany elrontja a gyümölcs ízét. Ilyen módon keletkezett a Fűzalma sajátságainak magyarázatára, hogy fűzfába oltott alma. Ehhez az alapot Palladius, a koraközépkor később is sokat olvasott gazdasági írója adta, aki először tanította az oltásról szóló költeményében, hogy lehet az almát fűzfába is oltani. Az ókori írók és Palladius tanai sorra vándoroltak a középkori gazdasági munkákban, s olvashatók a rennaissance gazdasági íróinak munkáiban is. Természetesen hozzánk is eljutottak. Lippay régi tant ismétel tehát, amikor azt írja: „Almafát vadalmára, mindenféle vadkörtvélyre, birsalmára olthatni: ezen Paradicsomalma nő, jó édes, kinek ollyan szaga s íze leszen, mint a birsalmának. Duráncai szilvára is olthatni, platanusra, fűzfára, ebbül Métetalma leszen”. Az egyébként ma már elfelejtett nevű Métetalma ezek szerint szintén olyanféle alma, mint a Fűzalma, s Lippay munkájában ezt képviseli.

Azt is tarthatnók ezek után, hogy a Fűzalma csak valami jelző volt, nem pedig almafajta neve. Ámde egyszer csak az ország keleti sarkában, a Székelyföldön, ahová Bereczki Máté híre szintén eljutott, Márton Ferenc járásbíró Csíkszentmártonból 1875. december 30-án levelet írt a gyümölcs fajtakutatónak, s ebben megismertette vele a magyar Fűzalmát: „Van nekünk egy almafajtánk, amely Háromszéken Fűzalma név alatt nagyon el vagyon terjedve. Ezen almát dugvánnyal szaporítják, mint a fűzet. Magva nincs, csak maghártyája. Gyümölcse elég nagy, hosszúkás csúcsos idomú, késő tavaszig eláll. Húsa puha, savanykás; tésztában kitűnő, nem könnyen rothad, még ha ütődést kapott is. Ismered ezen almát?” Bereczki természetesen nem ismerte, de rajta volt, hogy pontosabban megismerhesse, és az elfeledett középkori magyar almát újra szélesebb körben megismertesse. Írt Orbay Mihály-nak, aki kertjében tartotta ezt az almát, s a következő választ kapta: „A Fűzalma hazája a Háromszék, vagyis az egykori Kézdi, Orbai, Sepsi és Miklósvár székek. Kézdiszentléleken Magotlan almának is nevezik. Eredetéről semmi bizonyosat ki nem kutathattam. Nagyon valószínű azonban, hogy a Kászon vizének iszaplerakódásában kelt magról a fűzbokrok közt, honnét a fűz vagy fűzi alma nevet is kaphatta, és ahonnét beiszapolás következtében föld alá került s meggyökerezett ágairól és vesszeiről kezdették elejénte szaporítani. Ezen almafajtát különben is legkönnyebben lehet elszaporítani azon sarjadványokról, melyek az idősebb fák töve körül bőven szoktak a földből kihajtani, s melyeket évenként, nehogy az anyafa életerejét fogyasszák, különben is el kell távolítanunk. E sarjadványokat faiskolába lehet ültetni, s ott bármely almafajjal be lehet oltani. Rajtok minden almafajta jól díszlik, s tapasztalásom szerint az ily oltványaink erőteljesebben díszlenek, mintsem azok, amelyeket egyéb almafák magvairól kelt csemetékre oltottunk. Nagy becsben is tartjuk ezen almafajt nemcsak gyümölcseinek szépsége és jósága miatt, hanem különösen fájának ezen említett tulajdonsága miatt is.” Bereczki a korában fejlett fajtaismeretnek eleget teendő, Orbai alma néven különböztette meg a Székelyföldön a múlt századig fennmaradt régi magyar Fűzalmát, amely íme nemcsak szólás-mondás, hanem élő almafajta. Orbay és Márton leveléből az is kiderül, milyen néven ismerte ezt az almát a 16. és a 17. század magyar gyümölcsészete. Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében megtaláljuk ugyanis a Mag nekől való almát, a kézdiszentléleki Magotlan alma tehát szintén régi magyar hagyományos név. Mikor pedig Márton Ferenc azt írja, hogy a magyar Fűzalma tésztában kitűnő, nyomban megértjük, mi a Lippay munkájában olvasható Métetalma. Egyszerűen metélő alma, a métet a metélő szó régies, vidéki alakja. Hogy hajdan a szó is, az alma is szerte az országban ismeretes volt, bizonyítja kecskeméti használata. Molnár Imre 1883-ban Kecskemét gyümölcs-termelésének fejlődéséről írt cikkében ismerteti az akkor még Kecskeméten is termesztett Métetalmát, amelynek ott Metett alma a neve, hófehér, napos oldalán áttetsző kárminpiros. Mint a föntiekből kiderül, középkori Fűzalmánk egyéb néven is ismeretes volt az országban, nevezték Magotlan almának, Métet almának is. Ha pedig valaki azt kérdi, hová lett, a feleletet megtalálja Lippay munkájában, ahol a Métetalma után olvashatja a Fontosalma nevét. Ez ott bukkan fel először s szintén tésztába való alma, de nagyobb s szebb a Fűzalmánál, és idővel visszaszorította.


MASÁNSZKI ALMA (p 196.)

Szászországba mutat a Masáncki alma neve, melyet ma sokan személynévi eredetűnek vélnek, pedig a porcellánjáról híres Meissen cseh nevének emléke él benne. Hajdan nagyon sok jutott belőle hozzánk, mert nálunk kevés volt a téli alma. Később nemcsak Csehországból, hanem Stájerből is sokat kaptunk. „Mesinki avagy Majner alma – írja Lippay -, mivel Misniábul származott ide mihozzánk Csehországbul és Morvábul.”


TÖRÖK BÁLINT ALMA (p 196-197.)

A német eredet ismerhető fel a Török Bálint alma nevében is, amelyet szintén személyről vélne elnevezettnek, aki nem ismeri az alma és a név történetét, mint hitte is az, aki még annak sem nézett utána, hogy ki volt a magyar történet Török Bálintja, s azt írta az almáról, hogy „II. Rákóczi Ferenc generálisa nevén áll”, holott még csak Ferdinánd, majd János király ama hívének nevén sem áll, aki végül a sztambuli Héttoronyban fejezte be kalandos életét. Ez a pomológiai Török Bálint csak amolyan mesebeli lény, aki akaratán kívül vedlett magyarrá eredeti német Türkischer Weinling minoltából, akinek számára hiába írta le már Fabricius a Borízű alma nevet. Cordus Weinsürchen, Bauhin Weinling néven írta le ezt az almát, a hivatalos német pomológia később Stettiner néven különböztette meg. Diel azt írja róla 1799-ben, hogy egész Németországban a legelterjedtebb és legkedveltebb alma. Nálunk is már a 16. században elterjedt, de Fabricius hiába fordította szép magyarra a nevét, a német Weinling magyar szájon Báling, majd Bálint lett. „Baling alma – írja Lippay – kétféle. Egyik nagyobb, kinek fele szép piros, fele sárga, édes borízű, újig is szépen eláll. A másik apróbb, sárga, csak néhunt veres, savanyú, ez is sokáig eltart, de mindkettő sem igen leves.” A múlt század közepén Bálint, majd Entz munkájában Török Bálint néven szerepel ez az alma, amely nevével olyan karriert ért el, mint a Kálmán körte és a Pázmán-alma.



SZILVÁK

(p 92-95.)
Mindezek a föntebbi kökényszilvák kék színűek. Mint tudjuk, vannak azonban sárga kökényszilvák is. Ezek sem hiányoztak nálunk a középkorban. Egy 1334-ben kelt oklevélben olvassuk az első adatot: in valle Sárszilvavölgy unum juger. Ez a Fabricius szójegyzékében Sárgaszilva néven szerepel. Később a német Schüttelpflaume nyomán támadt a magyar Dobzószilva neve. Lippay így jellemzi: „Vagyon bőven apró hosszúkás és gömbölyű is sárga, kit Hideglelő, Dobzódó szilvának is neveznek, azért, hogyha valaki ebből sokat eszik, és vizet iszik rá, hideglelést szerez.”

…könnyen megérthetjük, milyen kezdetleges volt az átlagos középkori gyümölcstermesztés, és hogy miért vadultak el könnyen a középkori gyümölcsösök Csupa edzett, magról is szaporodó, tövéből sarjadzó, vagy éppen tarackos gyümölcsfa volt a középkori kertben, amely minden különösebb gondozás, szaporítás nélkül is terjedt, s akkor is tovább élt, ha a gyümölcsöst elhagyta a gazdája, senki sem gondozta a természeten kívül. Ugyancsak így értjük meg, hogy sokáig megmaradó, elvadult gyümölcsösöket a későbbi települők ismét felhasználták, magot, dugványt, szaporító ágat, stb. szedtek az elvadult fákról.

A múlt században még sok helyen voltak az országban ilyen félvad gyümölcsösök, és a nép körében ezeket éppúgy felhasználták, mint a középkorban. Napjainkban sem vesztek ki, különösen a Tisza felső síksági vidékén, a Szamosháton találhatók nagyobb számmal, de a középső vidékén sem hiányzanak. Évszázados Darualmafákat láthatunk a békési gyümölcsösökben. A beregi, a szatmári és a szabolcsi tiszai ártereken, pl. Gulácson, Kisaron, Nagyaron, Tarpán szilvabozóttal felvert, félvad gyümölcsösökben egy-egy Kenézi piros almafa magaslik ki. Ezeken a helyeken ma is úgy kezdődik a gyümölcstermesztés, hogy a vad sarjat, amely elkerülte a kaszát hasítékoltással oltják be.

Pontosabban ismerteti a szamosháti ősi, ma persze népiesnek nevezett szilvatermesztést Luby Margit. „Vásárosnaménytól Tiszabecsig mintegy 400 négyszögkilométerre tehető az a terület, ahol a szilva részben vadon terem, részben nagyban termesztik. A termelés központja Panyola.” Vadnak nevezik a Kék vagy Macskatökű szilvát, amely nem más, mint az ottani kék kökényszilva, a Penyigei vagy Nemtudom szilvát, a Boldogasszony szilvát, amelyet Hevesben Bódi szilvának neveznek és a Lotyószilvát. „Ez a négy vadszilva fajta a magjáról kél, vagy a fa tövéről, gyökérről hajt, és onnan ültetik ki. Csak a Nemtudom szilvát nemesítik azzal, hogy kétszer háromszor átültetik. Utána a termése másfélannyi nagyra nő, mintha vadon termett helyén hagynák.” Természetesen nem az átültetés használ, hanem a jó föld és a gondozás. „A magról kelt szilvacsemeték ártereken, holtmedrek partján, halványok mellett vagy akár a vasúti vonalak melletti anyagárkok csirittyás helyein találhatók. Némelyik élelmesebb vasúti állomásfőnök szép pénzt vesz be a csirittyás kubikos gödrökben nőtt szilvacsemetékből. A Szamoshát legszebb gyümölcsösei ilyen árterek, holtmedrek, halványok lankás partján vannak. Matolcsnak három lankás területe van, a Godolya, az Iszkó és Ómatolcs. Mindhárom árterület. Amíg víz járta, nem is iskolázták át a szilvafácskákat, hanem csak felirtották, hogy a cserjéből fává fejlődhessen, mert a cserje nem terem.” A szilvát természetesen a Szamosháton is inkább csak a gyermek eszi, a felnőtteknek lekvárt, szilvóriumot főznek belőle, az arravalót aszalják. Régebben szilvasajtot, tótos nevén penyőt, és szilvézt is készítettek belőle. … a penyő és a szilvéz készítése hajdan általános volt, és Lippay már a 17. században pontosan ismertette. Akkor természetesen még úri eledel is volt, s kemény liktáriumnak nevezték. „A Felföldön az apró kökényszilvát erősen megfőzik, aztán széles, gyalult táblákra kiterjesztik temérdekebben, hogysem az ökörbőr, azt a magvával körös-körül rakják, mintha megcsipkéznék, és kiteszik a verőfényre, hogy jól megszáraggyon. Azután levonszák a táblárul, mint a bocskorbőrt, s elteszik; mikor szükséges, lemetszenek egy darabot belőle, és jó ízű fekete levet főznek.”


A BESZTERCEI SZILVA (p 123-138.)

Első világhódító gyümölcsünk, először szerzett a magyar gyümölcstermesztésnek európai hírnevet. Beszterceinek csak itthon nevezzük, a külföld Magyar szilvának tisztelte. …Egy 1522-ben kelt oklevélben olvassuk először a nevét: una libra pruni besztercei, majd 1554-ben: vettem besztercei szilvát, 1558-ban pedig mint aszalt szilvát is feljegyezték: aszú besztercei szilva. Fabricius Balázs is felsorolta a hazai szilvafajták közt. Magyarországi városról kapta belső használatú nevét, a külföld meg kifejezetten Magyar szilvának nevezte…

Történetének bevezetéséből már tudunk egyet mást. A nemesebb szilvák először a császári Rómában jelentek meg keleti hazájukból. Szíriában termesztették az első nemes szilvát, s Damaszkuszban aszalták, aszalva jutottak Rómába. Plinius még az idegen (külföldi) fák közt sorolja fel, majd a gyümölcsfákról írt fejezetben azt mondja róla: „Az idegen fák közt felsoroltuk a damaszkuszi szilvákat, amelyeket a szíriai Damaszkuszról neveztek el. De ezek Itáliában is meghonosodtak, csontáruk nagyobb, húsuk kevesebb, aszaláskor nem asznak össze.” Columella is foglalkozik a damaszkuszi szilvával, Galenius pedig orvosi tekintetben méltatja, s összehasonlítja a többi fajtával, megállapítja, hogy a pálmát a damaszkuszinak kell adni. A damaszkuszi szilva tehát már első megjelenésekor, mint bélszabályozó gyógyszer hódította meg az ókori civilizált Európát.

Mint általában a nyugat-ázsiai gyümölcsfajták, a damaszkuszi szilvák is a Balkánon, Itálián és Hispánián át hatoltak nyugatra és északra. Franciaországba Itálián és Hispánián, hozzánk a Balkánon át. A damaszkuszi szilva azonban tulajdonképpen csak finoman aszalt vagy cukrozott szilvát jelentett, nem valamely egységes fajtát. A kökényszilvával szemben ugyan a nemes szilva fajtáit, de többfélét. Nyugaton pl. régi idők óta a cukrozásra való, de egyébként lágyhúsú kotyószilvákat nevezik damaszkusziaknak, s mert a szilvafajták rendszerét nyugati pomológusok alkották meg, a hivatalos szilvarendszerben is ezeket a fajtákat foglalták össze damaszkusziaknak. Hozzánk azonban más szilvák jutottak el a balkáni úton damaszkuszi szilva gyanánt, azok a fajták, amelyeket Közép-Európában csakhamar magyar szilváknak neveztek, s Linné is így különböztetett meg.

A 16. század magyar szilvái, a Besztercei szilva rokonsági köre, tehát a Balkánon át jutott hozzánk. Nyilván fokozatosan terjedt északra, először a Szerémségben jelent meg, s onnan terjedt főként Erdély felé és Erdélyen át a Kárpátokban fölfelé, az ország észak-nyugati határáig. Minden bizonnyal már a 15. században meghonosodott az országban. Azonban amíg régi módra termesztették, amíg ugyanolyan kezdetleges módon gondozták, mint a kökényszilvákat, addig sem alakgazdagságát, sem nemes tulajdonságait nem mutathatta meg teljességében.

Ennek akkor érkezett el az ideje, amikor iparrá nemesedett nálunk a gyümölcsaszalás. Az aszalás ugyan ősi gyakorlat, ismerte már az újkőkori ember is, nem kérdés, hogy az aszalt gyümölcsöt a középkori Európában is, de csak kezdetlegesen, háziasan. Az aszalás keleten emelkedett ipari színvonalra, s onnan hozták, részben még korunkban is onnan hozzák, Európába a nemes aszalt gyümölcsöt, az aszalt datolyát, fügét, szőlőt és szilvát. A keleti aszalt szilva egyeduralmát azonban a 16. században megtörték Európában, s a nemes aszalt szilva a 16. században Magyarországról került forgalomba. Ez volt a Besztercei szilva.

Az aszalásnak sokféle módja ismeretes. Legegyszerűbb napon aszalni a gyümölcsöt. A szilvát azonban főként tűzön aszalják. A régimódi népies aszalókat Luby Margit ismertette a szamosháti szilvatermesztéssel kapcsolatban. Még ez a kezdetleges aszalás is lehetővé teszi az aszalt gyümölcs szállítását és kereskedelmi értékesítését. A panyolaiak Debrecenbe és Beregszászba viszik aszalványukat és jobb áron értékesítik, mint otthon. Beregszászból pedig Lengyelországba is utat talált az aszalt szilva.

Ilyen módon kell elképzelnünk a Besztercei szilva eredetét is, azzal a különbséggel, hogy magasabb fokú aszalási módszerrel készítették az árut, és abból a nemes szilvatörzsből válogatták hozzá a gyümölcsöt, amely, mint említettük, valamikor a 15. században terjedt felfelé a Kárpátokban. Minden bizonnyal gyógyszerészek készítették ezt a magas tökéletességű magyar aszalt szilvát, s mint a szilva neve is mutatja, az elsőket valószínűleg Besztercén. A magyar városok ipara, kereskedelme és kultúrája magas fokra emelkedett a 15. században, az erélyi Besztercéé is. Beszterce eredetileg szláv szó, patakot jelent. Mint földrajzi név elég gyakori a Kárpátok területén, folyók és községek neve. Közvetlen bizonyítékunk nincs arra, hogy a Besztercei szilva az erdélyi Besztercéről kapta a nevét, de ilyennek tekintik a nyelvészek. A szászok Nösner Pflaume néven ismerik ezt a szilvát, Nösen pedig az erdélyi Beszterce régi szász neve. Talán arra is hivatkozhatunk, hogy V. László király besztercei grófságot adományozott Hunyadi Jánosnak, ezt előbb Lászlóra, majd Mátyás király Szilágyi Mihályra ruházta, akivel megszűnt ez a méltóság. Ha egyebet nem, annyit mindenesetre bizonyít a besztercei grófság, hogy Besztercének abban az időben számottevő neve volt az országban.

A magyar aszalt szilva kiviteléről az első egykorú adatot Cordus Valerius, a pomológiával kapcsolatban már említett botanikus orvos ama munkájában olvassuk, amelyet Dioskurides gyógyszertanához, a Materia medicá-hoz írt magyarázatul. Cordus 1544-ben, fiatalon hunyt el, munkája – halála után – 1561-ben látott napvilágot. A 16. század első feléből származó feljegyzés így szól: „A damaszkuszi szilvát a gyógyszertárak aszalva tartják. Ugyanígy a nagy Magyar szilvát is, amelyet a magyarok damaszkuszinak, a németek pedig Grosse Zwetschen-nek és Ungarische Pflaumen-nek neveznek. Ezeket ugyanúgy használják, mint a damaszkusziakat. Hozzánk az aszalt szilvákat Magyarországból, Csehországból, Ausztriából, Erdélyből és Morvaországból hozzák, mindezeket közönségesen Zwetschen néven ismerik.” Tíz évvel később Mattioli Pierandrea, latinosan Matthiolus, szintén Dioskurides nyomán írt gyógyszertani munkájában olvasunk a Magyar szilváról: „A pálmát, mint Galenus írja, a damaszkuszi szilvának adjuk, amelyet a velencések hoznak Szíriából. A második helyet Németországban az a szilva foglalja el, amelyet Pannóniából és Erdélyből szállítanak.”

Néhány évvel később Gesner Konrad, (…) még bővebben tudósít a Magyar szilváról. Gesner Horti Germaniae című munkáját együtt adta ki Cordus két, már szintén említett növénytani munkájával, s mint tudjuk, öt közép-európai városban 9 magyar gyümölcsöt ismertet. Magyar szilva mind az öt kertben volt, nem is egy, hanem többféle. A szilvákról szóló részben e magyarországi eredetű szilvákat így ismerteti Gesner:

„Magyar szilvák, amelyeket közönségesen Twesca (Zwetschgen) néven ismernek, kétféle is van, egyik nagyobb és hosszabb, a másik kisebb, gömbölyűbb, édesebb, Lindauban, Curtius kertjében. Az előbbi fajtából nekünk is van egy fánk, amely magről már négy könyök magasra nőtt. Egy polgártársamnak idős fája is van, de nem jól terem. Bázelben Loss Johann Jakob kertjében jól megérleli gyümölcsét.

Magyar szilvák, a legkiválóbbak, talán a valódi damaszkusziak, Woyssel boroszlói kertjében (is találhatók). Ilyeneket a velencések küldenek néha Császár szilva néven, drága áron, nagyok és húsosak, savanykásak. Ezeket, vagy a hosszúkás nápolyiakat, egyesek Császár szilvának nevezik, minthogy Augustus császárt gyönyörködtették. Egyik vagy másik fa Császár szilva.
Másféle magyar szilvák, arany- vagy viasz-színűek, tyúk-, sőt kacsatojás nagyságúak, húsosak, pompás ízűek, Woyssel boroszlói és Kreich torgaui kertjében.”

Ezek szerint Gesner négyféle magyar szilvát írt le, amelyek közül egy a Sárga tojás-szilva, ugyanaz, amely Miksa király levelében Fehér lószemű szilva néven szerepel. A Besztercei szilvával azonos a lindaui, a zürichi és a bázeli magyar szilva. Ellenben a boroszlói legkiválóbb, és a Császár szilvához hasonlított magyar szilva nyilván az, amelyet csak a múlt század elején írt le Leibizer János Nemes magyar szilva néven.

A Besztercei szilva és általában a magyar szilvák németországi megjelenéséről és elterjedéséről Cordus, Matthiolus és Gesner munkáiból elég pontos képet nyertünk. Nem kérdés, hogy e szilvák Magyarországon termettek, itt dolgozták fel aszalvánnyá, s innen jutottak a német és a svájci gyógyszertárakba, majd kertekbe. Maga Gesner mondja el, hogy magról nevelt magának magyar szilvafát, természetesen egyszerűen úgy, hogy a gyógyszertárban vásárolt aszalt szilva magját elültette. Abból pedig, hogy már Cordus Morva- és Csehországra is utal, nyilvánvaló, hogy a magyar áru Csehországon és Szilézián át jutott Németországba, s onnan Svájcba.

Ez a közvetítő út ősrégi kereskedelmi vonal. Első emlékei a történelem előtti időkbe visznek, a borostyánkő kelet-középeurópai útvonala volt ez, amely a Keleti-tenger partvidékét kötötte össze a Közép-Duna medencéjével. Ezen hozták ide az északi árukat, ezen vitték északra a délieket. A gyümölcskereskedelemnek is fontos útja lett a 15. századtól kezdve, amelyben Mátyás király Boroszlóig terjesztette a magyar hatalmat. Természetesen nemcsak tőlünk indultak áruk ezen az úton északra, hanem onnan is kaptunk. Gyümölcsöt is. Tőlünk vitték ki ezen az úton a magyar szilvákat, a magyar borokat, viszont mi kaptuk onnan a szászországi gyümölcsöket, pl. a Masánszki almát, a Berény szilvát. Az előbbiben Meissen cseh, az utóbbiban Brno magyar nevének emléke él. Különösen érdekes az utóbbi. Nemrégiben Melich János azt igyekezett bizonyítani, hogy Brno (Brünn) neve a magyar Berény (beren, birin) átvétele. Hajdan azon a vidéken több magyar telep volt, amit földrajzi nevek igazolnak. A Berény szilva valóban brünni szilva volt. Csak annyit tudunk róla, amennyit Lippay munkájában olvasunk: „apró, édes, gömbölyű szilva, akit némelyek Berény szilvának neveznek, németül Brüner Zwespen, magyarul is Édes kökényszilva.” Minthogy e szilva a nem egészen világosan értelmezhető szöveg szerint valószínűleg „fele-sárga, fele-veres” színű volt és „oltással jobb szaporítani”, talán mirabella féle szilva lehetett.
A magyar szakirodalom csak a 17. században fedezi fel, hogy a Németországban magyarnak nevezett, elterjedt szilva a mi Besztercei szilvánk. Lippay ír e tárgyról, de sorai arra mutatnak, hogy az ő korában már elfeledték a magyar szilvakivitel németországi hódítását, és már senki sem tudta, hogy a német Kékszilva a Besztercei szilva származéka. Az oltott szilvák közt „első helyet foglal magának – írja Lippay – a Besztercei vagy magvaváló kék szilva; öreg, hosszúkás, kit az auktorok Magyarországi szilvának hínak azért, hogy Magyarországon legjobb és egészségesebb s édesebb terem.”

A múlt század folyamán a Besztercei szilva másféle változatait is megismertük. Pólya József fedezte fel 1870-ben a Gömöri nyakas szilvát, amelyet később Bereczki írt le. E szilvát Gömör megye hegyein magasabban fekvő szilvásokban termesztik. A Keleti-Kárpátokban a Máramarosi nyakas szilva helyettesíti, amelyet szintén Bereczki írt le. A Besztercei muskotályszilva Biharból, Abaújból és Gömörből hódította meg a közönséget, Bereczki már 1872-ben ismertette francia szaklapban. Budai József e szilvatörzs nagyobb és édesebb alakjának vélte a Magyar cukros szilvát is, amely Nagybányától a Hargitáig honos. Mint ebből a változatosságból látjuk, a Besztercei szilva jellegzetes kárpáti alakokkal tűnik ki. Még inkább igazolta azonban, hogy mennyire Magyarország a hazája, mikor az Alföldön is nagyban kezdték termeszteni, s az Alföldhöz is könnyen alkalmazkodott. Az Alföldön a meleg nyár és a hosszabb tenyészidő következtében hamarabb megérleli gyümölcsét, nyári szilva lett belőle, s ezt az alakját most Nyári aszaló szilva néven különböztetik meg.



A 16-17. SZÁZADI MAGYAR GYÜMÖLCSKIVITEL EURÓPÁBA

(p 111-95.)
Hogy a magyar gyümölcs Bécsben milyen hírnevet szerzett, Miksa király levele örökre fenntartja emlékét. Ferdinánd, az első magyar Habsburg király, ajándékba kapta a jó magyar gyümölcsöt, Miksa azonban kertjében akarta a magyar gyümölcsfajtákat meghonosítani. Bécstől délkeletre, a város környékén egy régi fácánost szemelt ki arra a célra, hogy korszerű várkastélyt építsen a helyén és a kastély mellett pompás kertet telepítsen. A kastély az egyszerű Újépület nevet kapta, kertjének központja egy korszerű, díszes virágtáblás kert, ezt három oldalán gyümölcsfasorok fogják körül. A gyümölcsös számára kiváló gyümölcstermesztőktől kért gyümölcsfákat. Magyarországon Verancsics Antal esztergomi érsekhez fordult, aki akkor a gyümölcstermesztésben is vezéri szerepet vitt az országban. Az 1573. március 18-án kelt királyi levél természetesen latin nyelven íratott, de a gyümölcsfajták neveit a király magyarul íratta a levélbe, ami a legjobban mutatja, hogy abban az időben a gyümölccsel együtt magyar nevük is eljutott Bécsbe és az udvarba.

„Minthogy kertjeinket – így szól Miksa levele – mindenféle kiváló gyümölcsfával ékesíteni és gazdagítani határoztuk, és az alkalmas idő, vagyis a tavasz most elkövetkezik, megkeresünk téged, hogy szándékunkat sikerre segítsd, mint aki részben saját kertjeidből, részben máshonnan könnyen megteheted. Kegyesen felhívunk tehát, hogy szedess és gyorskocsin küldj Nekünk oltóágakat, nem pedig oltott fákat, a kétféle legkiválóbb cseresznyéből, amelyek közül az egyik piros, a másik fekete, közönségesen Öregszemű fekete cseresznye, amelyről azt mondják, bővében van egyházad Ölyved nevű községében, amelyet Őlyvedi fekete cseresznyének is neveznek. Ezen kívül szilvákból is küldj oltóágakat, de csak a legjobb fajtákból, név szerint a Nagy duránciból, a zöld és hosszúkásból, amelyeket Katalán szilvának neveznek, valamint azokból a tyúktojás nagyságúakból, amelyek kétfélék, t.i. feketések és fehér színűek, és talán közönségesen Lószemű szilvának nevezik; egyéb fajtákat is, amelyek kiválóak, megküldheted. Mindezeket az oltóágakat idején gyűjtesd meg, gondosan csomagoltasd, nehogy az úton elpusztuljanak, minden egyes ágra köttess névvel jegyzett cédulát, hogy egyiket a mástól névleg is meg lehessen különböztetni”.

A Németországba irányuló gyümölcskivitel története is visszanyúlik a 16. századba. A német szakirodalomban komolyabb adatok őrzik a magyar gyümölcs emlékét. Nem családi levelekben, hanem gyógyszerészeti és kertészeti szakmunkákban kell olvasgatnunk, ha a Németországba szállított magyar gyümölcs ismeretét kutatjuk, és nem ajándékozás révén, familiárisan terjedt a magyar gyümölcs Németországban, hanem kereskedelmi utakon. Németország is korai fajtákban és csontárokban szorult behozatalra, téli almája és téli körtéje volt bővében. Ellenben cseresznyét, barackot, szilvát, szőlőt Magyarországról hozott. Különösen élénk volt gyümölcsészeti kereskedelmi forgalmunk Sziléziával és Szászországgal. A közvetítők többnyire csehek és morvák voltak…

Miként Ausztriában, azonképpen Németországban is igyekeztek a magyar gyümölcsfajtákat meghonosítani. Ilyen törekvések beszédes emléke él a svájci Gesner Konrad kertészeti munkájában, amelyet kora német kertjeiről írt. Gesner kiváló szakember volt, egyrészt az új irodalomtörténet-írás megalapítója, másrészt az állat- és növényvilág összefoglaló leírója. Németország kertjeiről 1561-ben kiadott munkája ma is érdekes olvasmány, a régi magyar gyümölcskivitelnek pedig legfontosabb forrásmunkája, mert benne nemcsak a kerttulajdonosok nevét, hanem a kertjükben ültetett fajokat és fajtákat is felsorolja, egyeseket röviden le is ír.

Németország és Svájc öt városában említ magyar gyümölcsfákat: Boroszlóban, Torgauban, Lindauban, Zürichben és Bázelben. „A Sziléziában fekvő Boroszlóban van Woyssel-nek, Woyssel Sigismund orvos atyjának kertje, amely sok, változatos, szép és ritka növényfajtával tűnik ki.” Nem kevesebb, mint 9 magyar gyümölcsfajta volt Woyssel kertjében: egy cseresznye, egy kajszi, két őszibarack, három szőlő és két szilva. „Torgauban pedig Kreich Joachim gyógyszerész kertje nevezetes különböző növényfajairól, rendjéről és gyümölcsöséről.” Magyar gyümölcse a Sárga tojásszilva. „Félszigeten fekszik Lindau, ez a kedves város, amelyben Curtius Matthias kereskedő nem kevés ritka növényfajtával kiváló kertjét magam is láttam.” Magyar gyümölcse két szilva. Bázelben is említ olyan kertet, amelyben magyar gyümölcsfa állott. „Bázelben, a Szent Jánosról nevezett városrészben, Loss Johann Jakob méltóságához illő kertet tart, amelyben a citromféléknek több faját láttam, így idős narancs- és citromfákat, továbbá magyar szilvafákat, végül rozmaring fákat, amelyekből szép koszorúk készültek.” Loss magyar szilvái kiválóbbak voltak, mint a lindauiak. Abból a körülményből, hogy Loss kertjében Gesner a magyar szilvákat együtt sorolja fel a hidegházi fákkal, arra kell következtetnünk, hogy a magyar gyümölcsöket akkor részben a hidegházban tartották. Végül Zürichben magyar szilvát említ saját tulajdonában és egy polgártársa kertjében.

A nyugatra irányuló magyar gyümölcskivitelben, mint már említettük, s mint a föntebb elmondottakból látjuk, főként a csontárok, a korai körték és a szőlők szerepelnek. De az alma sem hiányzott. Erről egykorú hiteles adat csak egy kevéssé ismert munkában, Colerus gazdasági munkájában maradt ránk, ez is csak egyetlen név. Colerus ugyanis öt almafajtát különböztet meg munkájában, az ötödik a Magyar alma. Mely almára vonatkozik, nem tudjuk, de sejthetjük, hogy valamely nyári alma lehetett.

Régi alma fajták

POMOLÓGIA

Szerkeszti: Dr. Kerekes Lajos

Harmadik kötet

ALMA I.

A fajtákat leírta:
HORN JÁNOS
A gyümölcs képeket természet után festette
KOCHNÉ KLOPFER ERZSÉBET

Bevezetéssel ellátta
Dr. RAPAICS RAYMUND

40 művészi nyomattal





NÖVÉNYVÉDELEM ÉS KERTÉSZET KIADÁSA

Bevezetés

Az almafa (Malus) az északi mérsékelt földöv növénynemzettsége, 12-15 faja Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában honos. Fák vagy magas cserjék. Virágaik nagyok, kétivarúak, kevéstagú ernyőszerű fürtben csoportosulnak. Az 5 csészelevél többnyire rövid háromszögű, az érett gyümölcsön is megmarad s vagy összehajlik (zárt kehely) vagy szétnyílik (nyílt kehely). Az 5 szirom hosszúkás tojásdad, töve körömbe keskenyedik, fehér, vagy rózsaszín, néha csak kívül pirosló.A porzók száma 20-50. A termő 5, pergamenszerű termőlevélből alakult, alsó állású, vagyis a kocsány felső része, a vacok, körülfogja a magházat s azzal összenőtt. Az 5 bibeszál alján összenőtt. A termés vagyis az almagyümölcs külső része, a húsa, a megnövekedő vacok belső része a csutkája az 5 pergamenszerű termőlevél, mindenik 2-2 maggal.
Az almafa fajai közül gyümölcsészeti tekintetben legfontosabb a közönséges almafa (Malus communis), mert alakkörébe tartoznak a nemes gyümölcsöt termő fajták. A közönséges almafának két alfaját különböztetjük meg, egyik a vadalmafa, másik a nemes almafa. A vadalmafa (ssp. Silvestris) virágjának vacka és csészeleveleinek háta kopasz, honos az európai erdőkben, de sehol sem nő tömegesen, keletre Transzkaukáziáig terjed, nagyon gyakori a Kaukázusban. A nemes almafa (ssp. Pumila) inkább ázsiai honosságú, nagyon gyakori Turkesztánban, bőven található a Kaukázusban is tovább nyugatra már kevesebb, hogy Kelet-Európában meddig honos, még nem tudjuk, talán a Balkánon, sőt Erdély déli részén is. A nemes almafa virágjának vacka és csészeleveleinek háta molyhosgyapjas, három változatát különböztetik meg, egyik a cserjetermetű peradicsomalma (var. Paradisiaca), másik a doucin (var. Tomentosa f. mitis), ezeket alanynak használják, harmadik a házi almafa (var. Domestica), a gyümölcsükért termesztett fajták őse.
A termesztett almafajták eredete nagyon bonyolult és még korántsem tisztázott kérdés. Egyes szerzők állítják, hogy bizonyos középeurópai almafajták az európai vadalma származékai. Az orosz kutatók kimutatták, hogy a vadalmafa terjedésének központja a Kaukázus, ott legnagyobb a változatossága. Ha azonban egyáltalán szerepel valamiképpen a termesztett fajták ősei közt, legfeljebb annyiban, hogy ott keleten könnyen kereszteződhet a házi almafa vadon élő alakjaival. Az orosz kutatók azt is megállapították, hogy a házi almafa vadon élő alakjainak gyümölcse Turkesztánban a legnagyobb, és színben, alakban, ízben, nagyságban, a kocsán méreteiben ugyanazt a változatosságot mutatja mint a termesztett almafajták főbb csoportjai. Kétségtelen tehát, hogy a termesztett almafajták őseinek zöme a házi almafa (Malus communis ssp. Pumila var. Domestica) turkesztáni vadon élő alakjaitól származik.
A közönséges almafán kívül egyes termesztett almafajták eredetében több kutató feltevése szerint két ázsiai almafa is szerepet játszik, a Kelet-Ázsiában, Szibériában és Himaláján honos cseresznyealmafa (Malus baccata) és Szibériában és Észak-Kínában honos szilvalevelű almafa (Malus prunifolia). E két ázsiai almafa terjedése nyugati határán találkozik a házi almafával, s ott könnyen kereszteződnek . A szilvalevelű almafa kereszteződésére vezetik vissza az Asztrakáni fehér alma, s így a rózsaalmák eredetét, az orosz kutatók szerint pedig a renetek a cseresznyealmafa és a házialmafa kereszteződésének származékai. Mindezek azonban feltevések, kísérletileg még nem ellenőrizték, noha újabban amerikai és orosz gyümölcsészek számtalan keresztezési kísérletet végeztek a termesztett almafajták származásának kiderítésére.
A termesztett almafajták száma óriási, már a múlt században leírtak vagy 1500-at, azóta ez a szám sok újabb fajtával gyarapodott. Hogy könnyen eligazodhassunk a fajták ismeretében, különböző fajtacsoportokat különböztetünk meg. Ezek közt egyesek eléggé természetesnek tekinthetők, vagyis valószínű, hogy az ilyen csoportba sorozott fajták egységes eredetűek, mint a kálvilok, az egyes renetcsoportok, mások azonban mesterségesek, mint a csíkos, csúcsos és lapos almák csoportja. A csoportok megkülönböztetésének alapja a gyümölcsös, alakja, héjának minősége és színezete, húsának minősége s a magház. Az eddig megkülönböztetett 15 fajtacsoportot a Közép- és Nyugat-Európában termesztett fajták tanulmányozása alapján határozzák meg, s így rendszerbe már a magyarországi fajták is nehezen oszthatók be, a kelet-európai fajták tanulmányozása bizonyára még több új csoport elkülönítését fogja mielőbb szükségessé tenni.
Ez magyarázza, hogy legkiválóbb pomológusaink, Entz, Bereczki és Angyal szinte mind más és más csoportba sorozták a magyar gyümölcsfajtákat.
1. Lapos almák. Laposak vagy lapított gömbölyűek, sohasem csíkosak, Húsuk kemény, többnyire fehér vagy zöldesfehér, nem fűszeres. Pl. Török Bálint, Batul, Fehér tafota, Téli citrom.
2. Csúcsos almák. Magas vagy kúposgömbalakúak, sohasem csíkosak, húsuk nem fűszeres. Pl. Lujza királyné.
3. Csíkos almák. Gömbölyűek vagy laposak, héjuk csíkos színezetű, húsuk nem fűszeres. Pl. Cigányalma, Téli piros pogácsa, Piros jeges alma, Sikulai.
4. Aranyrenetek. A renetekre jellemző a tömött, finom és porhanyó hús, a különleges fűszeres íz. Az aranyrenetek többnyire középnagyok, Gömbölyűek, héjuk alapszíne aranysárga, a napos oldalukon pirosak, kissé rozsdásak, gyakran csíkosak. Pl. Téli arany parmén, Blenheimi renet, Orleansi renet, Ribston pepin, Királyi kurtaszárú, Nagy kasseli renet.
5. Kormos vagy bőralmák (Szürke renetek). Többnyire középnagyok, gömbölyűek. Héjuk alapszíne sárga vagy sárgászöld, azonban ebből többnyire semmi sem látszik, mert az egész gyümölcsöt szürkebarna rozsdázat borítja. Pl. Parker pepin, Kórházi renet, Osnabrücki renet.
6. Piros renetek. Többnyire középnagyok, gömbölyűek. Héjuk fényes, sima, rozsdanyom kevés, alapszínük világos sárga vagy zöldessárga, a napos oldalon mindig, gyakran azonban az egész felületen piros. Pl. Csillagos piros renet, Muskotály renet Bauman renet, Jonathán.
7. Masáncki renetek. Kicsinyek, gömbölyűek, héjuk sima, fényes, bibircses és rozsdafoltos, alapszíne fényes sárga, a napos oldalon pirosló. Pl. Masáncki.
8. Viaszrenetek. Kicsinyek vagy középnagyok, gömbölyűek vagy lapítottak, héjuk sima, sárga, a napos oldalon pirosló. Pl. Ananász renet, Brédai renet.
9. Fontos renetek. Nagyok vagy igen nagyok, gyakran némileg bordásak, héjuk többnyire durva, rozsdafoltos, sárga, a napos oldalon sem mindig piros. Pl. Kanadai renet, Londoni pepin, Paszomány (Aranyszövet), Pázmán, Pónyik, Szercsika.
10. Fontos almák. Nagyok vagy igen nagyok, alakjuk meglehetős szabálytalan, néha kissé bordás, héjuk sima vagy durva, húsuk laza, kevéssé fűszeres. Pl. Fontos alma (Tüköralma), Sándor cár Piros bíbornok.
11. Rozmaringalmák. Kicsinyek vagy középnagyok, kelyhük felé kúposodók, néha kissé bordásak, héjuk sima, fényes, húsuk lágy és fűszeres. Pl. Entz rozmaring, Húsvéti rozmaring.
12. Darualmák. Középnagyok vagy nagyok, alakjuk gömbölyű, felfelé kissé kúposan boltozódó, néha gyenge bordázatnak némi nyomát mutató, héjuk sima, szívós, kissé zsíros tapintatú, alapszíne sárga vagy zöldessárga, a napos oldalon pirosan csíkozott, húsuk fehér, kissé roppanó, könnyű, omlós, de kevéssé vagy nem fűszeres. Pl. Darualma, Nemes sóvári Kenézi piros.
13. Rózsaalmák. Középnagyok és nagyok többnyire szabályos gömbölyűek, csak a kehely körül bordásak, héjuk sima, finom dörzsölve illatos, húsuk lágy, laza, néha taplós, fűszeres. Pl. Charlamovszky, Cseh rózsaalma, Virginiai rózsaalma, Danzigi bordás, Asztrakáni fehér, Asztrakáni piros.
14. Aranyalmák. Középnagyok, kelyhük körül bordásak, laposak, gömbölyűek vagy kúposak, héjuk sima, többnyire sárgászöld vagy zöldessárga, csak ritkán színezett, húsuk, finom, renetszerű. Pl. Sárga szépvirágú (Bellefleur), Champagnei renet, Boiken-alma.
15. Csörgő almák. Nagyok, hengeresek, vagy kúposak, néha igen szabálytalanok, héjuk sima, többnyire fényes, húsuk laza, kevéssé fűszeres, magházuk nagy, benne a magvak csörögnek. Pl. Nyári szegfűalma.
16. Kálvilok. Középnagyok, bordásak, többnyire laposan kúposak, héjuk finom, zsíros tapintatú, húsuk puha , laza, fűszeres, magházuk többnyire nyílt. Pl. Téli fehér kálvil, Nyári piros kálvil, Gravensteini alma.
Mint ebből látjuk, az almafajták rendszerében több olyan fajtatulajdonság is kifejezésre jut, amelyek az alma minőségét határozzák meg: így a hús szerkezete, fűszeressége, stb. Fűszeresség tekintetében legjellegzetesebbek a kálvilok, amelyekről azt tanítja a csoportjellemzés, hogy eper- vagy málnaillatúak, a rózsaalmák, ezek meg ánizs- vagy rózsaillatúak, s a reneteknek is jellemző a fűszeressége. Az alma minőségét ezeken kívül cukor-, sav- és vitamintartalma határozza meg. Az almagyümölcsnek átlagban 82-86%-a víz, 6-165-A cukor és 0,2-1,2%-a sav, főként almasav. Tartalmasnak tartjuk és érezzük a savanykás vagy borízű almákat, ezekben sok a sav és sok a cukor, ellenben az édesnek nevezett almák üresebbek, nemcsak a sav kevesebb bennük, hanem a cukor is. A cukor-és savtartalom nemcsak fajtatulajdonság, hanem hely és évjáratok szerint is tág határok közt ingadozik. Az újabb vizsgálatok az alma vitamintartalmáról is tájékoztattak. Az alma jellegzetes vitaminja a c- vitamin vagy skorbutellenes vitamin, a különböző fajtákban ez a vitamin kg-onkint 25 és 165 milligramm közt változik. Azonban még kevés adatunk van ahhoz, hogy almafajtáink vitamintartalmáról végleges véleményt alkothassunk. Leggazdagabbnak bizonyult eddig c-vitaminban az Ananász renet és Téli aranyparmén. Felnőttnek legalább napi 25, gyermeknek 5 mg a c-vitaminszükséglete, ehhez mérhetjük almafogyasztásunkat, ha a vitamin tekintetében akarjuk megítélni.
Nagyon fontosak azoknak a vizsgálatoknak eredményei is, amelyeket az almafajták hímporán végeztek a beporzással kapcsolatban. Az almafa a természetben is, a kertben is idegen hímporra szorul, az önbeporzás csaknem teljesen eredménytelen, legalább is gyakorlatilag sohasem kielégítő. Ugyanazon fajta hímporra sem elegendő az eredményes termékenyítéshez, ez könnyen érthető, mert az almafajtákat oltással szaporítják, ezek tehát klónok, vagyis szétdarabolt egyének. De nem minden almafajta hímpora alkalmas a termékenyítésre, vannak olyan fajták is amelyek hímpora nagy százalékban satnya, fejletlen, az ilyen virágpor nem termékenyít. Pl. magyarországi vizsgálatok szerint a Téli aranyparmén hímporának csak 37%-a egészséges, a többi 63% satnya, a Török Bálint hímporában jó 75%, satnya 255, a Batul hímporának 68-75%-a egészséges. Általában a Baldwin, Lángos bíbornok, Francia kormos renet, Osnabrücki renet, Ribston pepin, Gravensteini, Boskoopi szép stb. fajták virágporát tartják termékenyítésre alkalmatlannak. Ezeknek a fajtáknak hímporában a sejtmagfonalak (kromoszómák) száma többnyire rendellenes, az alma hímporában ugyanis rendesen 17 a sejtmagfonalak száma, ugyanennyi sejtmagfonal van a petesejtben is, vagyis az almára jellemző a 34 sejtmagfonal. A rosszul termékenyítő fajták testsejtjeiben az alapszámnak, a 17-nek, többnyire nem kétszeresét, hanem háromszorosát találjuk, tehát 51 sejtmagfonalat, s ezzel magyarázzák a fajták hímporának nagyfokú meddőségét, amelyek pedig a rosszul termékenyítő fajták közül a rendes 34 sejtmagfonállal bírnak, azokról azt tartják, hogy a kétszerelvényes (34) és háromszerelvényes (51) fajták keresztezései. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy az almáskertben ajánlatos legalább három fajtát ültetni, egy lehet rosszul termékenyítő, a másik. Kettő pedig egymás megtermékenyítésére kell.
Az alma az északi mérsékelt földgömb legtartalmasabb és legkedveltebb gyümölcse, különösen értékessé tette már régi időkben is, hogy fajtái, amelyek frissen és könnyen eltarthatók a tél folyamán. Termesztésének eredete ősi időkre visszanyúlik, és nem kétséges, hogy Turkesztánban és Kaukázus vidékén kezdték termeszteni. Ott ma is az a szokás, hogy erdőirtáskor a jobb gyümölcsű almafákat megkímélik, ezzel megindul a kiválogatás, és folytatódik, amikor a legjobbakról oltóágat vágnak s kertbe viszik. Az orosz kutatók szerint ezeken a területeken ma is megtalálható az átmenetek egész sora a házi almafa vadon élő alakjaitól a nemes kerti fajtákig.
Európába nagyon korán eljutott az almatermesztés. Svájci csiszoltkőkori maradványok közt sok egyéb télire eltett európai erdei gyümölcs aszalványai közt kétféle almát is találtak, egy kisebbet, ez az európai vadalma, amelyet a kőkori ember az erdőn szedett, s fáját bizonyára éppúgy kímélte, mint fentebb említettük és egy nagyobbat, amely olyan mennyiségben került elő, hogy ez már magában nyomós ok e fajta termesztésének feltételezésére. Egyes kutatók szerint ez a nagyobb almafajta az első termesztett európai alma, az európai vadalmának lenne származéka, azonban sokkal valószínűbb, hogy a házi almafa nyugat-ázsiai központjából ered, s bevándorló törzsek hozták magukkal.
Az ókor déli történeti népei, így a görög és rómaiak is csak második helyen becsülték az almát. A görög Theophrastos 6-féle, általában a régi görögök csak 7-féle almát különböztettek meg, a rómaiak, mint Cato, Varro,
Columella és Plinus művei bizonyítják, 26 almafajtát ismertek. Sokkal nagyobb szerephez jutott az alma Középeurópában. Igaz ugyan, hogy a középkorból kevés és bizonytalan almafajnevet ismerünk, azonban a XVI. században Cordus Valerius már 31 fajtát írt le, e század végén pedig Bauhin Jean már képekkel is szemléltette a nagy növénytani munkájában leírt alma- (és körte-) fajtákat A XVII. századtól kezdődik kivált Franciaországban és Angliában az almafajták kertészeti nemesítése, bár jelentőség dolgában éppen Franciaországban az alma második helyre szorul a körte mellett. Annál nagyobb a jelentősége Német-, Lengyel- és Oroszországban.
Magyarországon az almatermesztés szintén régi időkre nyúlik vissza. Alma szavunk honfoglalás előtti bolgár-török eredetű, de az ősmagyarság valószínűleg csak az erdei gyümölcsfák kíméletéig jutott el a gyümölcskertészetben. A középkorból kevés almafajtanév maradt ránk, pl. veresalma, pirosalma, fűzalma, telelőalma. Érdekes, hogy a középkorban sokszor fordul elő a veresalma, és csak egyszer a pirosalma, ellenben a XVI, századtól kezdve megfordul a helyzet, s ma már csak pirosalma kifejezés használatos. A XVI. Századból már vagy egy tucat almafajta magyar nevét ismerjük, és akad köztük magyar alma is ilyen pl. a Török György, János vajda és a Szamosközi alma. A XVII. században Lippai János Pozsony környékéről 20-30 almafajtát ismertetett. Régi almáink nagyrészt nyugati és keleti szomszédainktól erednek, a balkáni közvetítés az almafajták közt sokkal kisebb szerepet játszik, mint többi gyümölcseink közt. A dinári vidékről kerültek hozzánk a pogácsa- és a szerecsikaalmák. A daru- vagy sóvári almák északkeleti szomszédainktól származnak. A nyugati szomszédságból eredő almák közül a Török Bálint Bálingalma néven jutott hozzánk s neve a német Weinling népies alakja, hivatalos Török Bálint alakja Entz Ferenctől származik s a Türkischer weinling megfelelője A Masáncki Meissen cseh nevét őrzi, helyesen magyarul Meisseni almának kellene nevezni.
A XVIII. Században megindul a nemes nyugat-európai almafajták beáramlása, a XIX. században ezeket a gyümölcsfaiskolák terjesztik el széles körökben, s ekkor honosodik meg a magyar nyelvben a renet (ranet), parmén, pepin és kálvil szó, jeléül, hogy a nyugat-európai nemes almafajták széles körben elterjedtek az országban.
Dr Rapaics Raymund





ANANÁSZ RENET.
(Ananas Reinette, Reinette Ananas.)

Érési ideje: November-március.
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és háztartási.
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb vagy kisebb is.
Alakja: Hossza kúpos gömbalakú, szabályos. Zöme középen alul esik, honnan kelyhe felé szelíden fogyva boltozódik és szélesebb tompa csúcsban végződik, szára felé pedig szelíden domborodva szélesebb lapos talpat alkot. Szára rövid, vékony, elég mély és szűk, sokáig zölden maradó, néha sugaras rozsdával bevont falú üregbe helyezett. Ennek karimája néha szelíden hullámos. Kelyhe középnagy, nyílt, hegyével csillagalakúan szétálló, molyhos levélkéivel tág sekélyebb, finoman ráncosfalú mélyedésbe helyezett, melynek karimája csak ritkán hullámos..
Héja: Vékony, kissé száraz tapintatú, értével aranysárga, napos oldalán kissé sötétebbsárga, rendesen minden pír nélkül. Pontozata sűrű, jellegzetes, szembetűnő nagy, zöldesen szegélyezett barnás pontocskákban jelentkező. Rozsdaalakzatok nem szoktak rajta lenni. Ragyaszeplők azonban gyakoriak.
Belseje: Húsa sárgásfehér, tömött, gyöngéd, majd porhanyó. Bőlevű, igen kellemes kissé savanykás, nagyon jó, fűszeres ízű, kellemes illatú. Magháza nyílt, ép magvakat rejtő. Kehelycsöve rövid kúpalakú.
Fája: Igen gyenge növekedésű, teljesen edzett. Korán és bőven termő. Merev ágai sűrű, gúlaalakú koronát alkotnak. Mindenféle almaalanyon jól díszlik. Helyben nem válogat, de mégis a nyirkosabb, kötöttebb, jó talajt, párateltebb éghajlatot kedveli. Vesszői vastagok jellegzetesen igen rövid rügyközűek, egyenesek, finoman molyhosak, csak itt-ott csupaszak, olajzöldek, napos oldalukon pirosbarnák. Szembetűnően pontozottak. Rügyei nagyok, símulók,sűrűn molyhosak . Virágrügyei jókora nagyok, sűrűn fehérmolyhosak, középnagy, rózsás szirmúak, elég korán virágzók. Levelei elég nagyok, vastagok, kemények, nyelük közepes hosszúságú, igen vastag, merev és molyhos. Levélpálhái fejletlenek, áridomúak, többnyire hamar lehullók.
Termesztésére nézve megjegyzem, hogy a zord éghajlat alatt is kitűnően terem, nem érzékeny. Mindenféle almafaalanyon jól díszlik. Vadalanyon közepes-törzsű fának, törpealanyon törpe-, alak- és cserepesfának egyaránt alkalmas. A nyesést nagyon jól bírja és meghálálja. Alakfának különösen alkalmas, amikor gyümölcseit igen nagyra kifejleszti. A magas törzsön termett gyümölcse kevésbé zamatos. A kellően nedves, gazdag, kötött talajban hozza meg a legszebb gyümölcseit. Elegendő nyirkosság és táplálóanyag hiányában apró marad és sok gyümölcse lehull. Aránylag kisebb gyümölcse miatt tömegtermesztésre kevésbé való. Kisebb alakja, kitűnő gyümölcse miatt azonban minden házikertben helyet kellene neki adni. Gyümölcsei a szelet kitűnően állják, jól szállíthatók, sokáig baj nélkül eltarthatók. Valószínűleg Hollandiából származik. A nyolcvanas évek elején került forgalomba.





Batul alma
(Narancs alma, Üveg alma, Batullenapfel, pomme Batul, Pomme de Transylvanie.)

Érési ideje: November-március.
Minősége: Elsőrendű piaci és asztali.
Nagysága: Középnagy. Hetvenkét milliméter magas és 64 milliméter széles.
Alakja: Szabályosan lapított gömb, ritkábban hengerded alakú. Zöme a közepére esik, végei felé egyenletesen domborodik. Szép szabályos alma. Kelyhe többnyire kicsiny és zárt, tág és sekély mélyedésben ül. Kehelylevelei kicsinyek. Szára rövid, fás és molyhos. Szűk és mély szárüregének a fala finoman sugarasan rozsdás, vagy értével is zölden maradó.
Héja: Sima, fényes, kissé zsíros tapintatú. Halványzöld, értével szalmasárga, napos oldalán élénk karminpirossal belehelve, melyen feltűnik a ritkás barna pontozat. Itt-ott egy-egy ragyafoltocska is látható.
Belseje: Húsa fehér, tömött, finom, eleinte roppanó, de teljes értével olvadó. Bőlevű üdítő savanykás édes, kissé fűszeres ízű. Magháza félig nyílt vagy zárt, kevésszámú ép magot rejt. Kehelycsöve keskenyebb, elég mélyen lehatol. Porzószálai alsóállásúak, elég soká megmaradók.
Fája: Erőteljes növekedésű, edzett. Teremni későbben kezd, de azután rendesen és bőven terem. Ágai elég sűrű gömb- vagy szabálytalan gúlaalakú koronát képeznek. Minden vadalmaalanyon jól fejlődik. Törpealanyra oltva csak mint bokorfa mutatkozik háladatosnak. Törpe- és alakfának nem való, mert az alakítást és nyesést nem hálálja meg. Vadra oltva közepestörzsű fát nevel. Vesszei hajlékonyak, barnaszínűek, némi sötétvörös árnyalattal. Gyéren molyhosak, sokszor fényesek, egyenesek. Rügyei laposak, fehérmolyhosak,kicsinyek. Virágrügyei erősen molyhosak. Levelei közepes nagyságúak, vékonyszövetűek, kerekdedek, vagy kerülékesek. Alsó felületükön finoman molyhosak. Virágzása nagyon korán nem várható. Szirmai elég nagyok, világos rózsaszínűek. Levélpálhái keskenyek, sokáig megmaradók. Levélnyele középhosszú, vékony, merev, alsó részéhez közel violaszínnel festett.
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy ahol a talaj megfelelően nyirkos, az égalj párás, még zordabb vidékeken is jól díszlik. A talaj kötött áradmányos vagy laza is lehet, csak megfelelő nyirkosság legyen benne. Virágjai a kései fagyoknak is jól ellenállnak. Gombabetegségektől aránylag keveset szenved. Mutatós, igen jóízű gyümölcsei a szelet jól állják a fán. Hátrányára írható, hogy vizek menti mocsaras talajú helyeken termett gyümölcsének néha némi mocsaras mellékíze van, de ettől eltekintve kitűnő, piacon nagyon keresett minden baj nélkül könnyen eltartható gyümölcsünk, veremben is nagyon jól eláll. Neki való helyen tömegtermesztésre is ajánlható. Erdélyből, valahonnan Maros mentéről származik, ahol magról kelt, ma már mint kiváló piacos almát a külföldön is megbecsülik. Neve állítólag a –pátul- szóból ered, ami oláhul boglyafeneket jelent. Pince híján ugyanis az erdélyiek ezt az almát őszkor a szénaboglya fenekére teszik és befedik, tavasszal pedig eltakarítva a szénát, a szépen megsárgult almát értékesítik. Többféle változata van, ilyen például a Zöld batul Fehér batul, Piros batul. Fent leírt alma a piros- vagy mosolygó batulnak felel meg.





Bismarck alma
(Bismarck herceg, Bismarck apfel, Fürst Bismarck, Prince de Bismarck.)

Érési ideje: Október-december
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, többnyire másodrendű asztali.
Nagysága: Középnagy vagy nagy
Alakja: Kúposan gömbölyded. Szabályos. Zöme a középtájánál kissé lejjebb esik, honnét szára felé egyenletes boltozódással gömbölyödve szélesebb, lapos, néha alig hullámos karimában fogy el, míg kelyhe felé szelíden boltozódva, majd mindjobban szűkülve, szép alakú, hirtelen párkányozott, szűkebb karimában végződik. Szára középhosszú vagy rövidebb, elég vastag, többnyire sima végén néha kissé megvastagodott. Tágnyílású, majd gyorsan szűkülő, elég mély színes, ritkán gyengén rozsdamázas falú üregben ül. Kelyhe nyílt vagy félig nyílt, többnyire molyhos, néha zöldes kehelylevélkéi nagyok, olykor gyengén ráncos fenekű, színes falú, kissé tág, sekélyebb mélyedésbe helyezettek. Kehelymélyedés melletti karimájának felszíne többnyire kis, sekély hullámokkal egyenlőtlen.
Héja: Szívós, sima, kissé zsíros tapintatú, letörölve fényes. Alapszíne értével zöldessárga, ezt azonban rendszerint az egész gyümölcsön, sötétpiros, ebben még sötétebb piros csíkolt, lángolt fedőszín takarja. A kehelykarima rendesen a fedőszínt nélkülözi úgy, hogy a gyümölcs csúcsa jellegzetesen sárgás színezetet mutat.
Belseje: Húsa fehér, finoman szemcsézett, értével olvadóan porhanyó, elég bőlevű, savannyal emelt, elég cukros, kellemes üdítő borízű. Magháza rendesen nyílt, nagy, sok magot rejtő. Kehelycsöve tölcséres, elég mélyen lehatoló.
Fája: Elég erősen növekedő. Nem teljesen edzett. Virágjai nagyok, korán nyílók. Igen korán, 1-2 éves oltványai sokszor már a faiskolában kezdenek teremni. Azután is rendszeresen és bőven terem. Fája azonban korai termékenysége miatt nem nagyon hosszú életű. Ágai szellősebb, középnagy, szétterülőbb, laposabb koronát nevelnek. Vadalanyra oltva középtörzsű fának, bármelyik törpealma-alanyra oltva, törpe. És alakfának alkalmas. A nyesést jól tűri és nagyon meghálálja. Gyümölcsei kevésbé jól állják helyüket a fán. Vesszői vörösbarnák, csupaszok, merevek, vastagok. Levelei nagyok, kemények, nyelük rövidebb, merev. Levélszálkái elég nagyok.
Temesztésére vonatkozólag felemlítem, hogy nem nagy fát alkotó természete és igen korán és bőven beálló termése miatt minden házikertben méltán elültethetjük. Kedvelt rétes.és más célokra felhasznált konyhai alma, mint ilyen a piacon hamar elkél. Hűvös helyen tartandó. Ahol megfelelő kezelés mellett, apránként megérve, december közepéig is eláll. Kedveli a jóminőségű, kissé nyirkosabb, tehát nem kimondottan száraz, könnyebb, homokosabb talajt, párateltebb égaljat. Ilyen helyen, különösen törpealanyon, gyümölcsei igen nagyra is megnőnek. Száraz talajra, ilyen égalj alá nem való. I869-ben a Lahn melletti Dietzhez közelfekvő Hoffhaus községből kezdték terjeszteni, ahol Frensdorf őrnagy nyeste magról. Ma már az egész világon elterjedt, de értével megpuhuló, közönségesebb húsa miatt csak a házikert igen jó konyhaalmája gyanánt termesztik.





Blenheimi renet.
(Öreg kormos, Bblenheimi arany renet, Arany renet, Goldreinette von Blenheim,
Blenheim pippin, Woodstock pippin, Blenheim orange, Nortwick pippin, Perle
d’ Angleterre.)

Érési ideje: Október-február.
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és gazdasági
Nagysága: Nagy, néha igen nagy
Alakja: Olykor kissé magasnak látszó, lapos gömbalakú. Egyik oldala néha hízottabb és emelkedettebb. Különben szabályosan boltozódott. Zöme közepénél valamivel alább esik. Innen két vége felé csaknem egyenlően, de kelyhes vége felé mégis többnyire kissé összébb húzódva boltozódik s két végén elég széles, lapos karimában végződik. Szára rövidebb, vastagabb, kissé húsos, tágnyílású, de szűk és mély üregbe helyezett, melynek sima falát finom, sugaras, szürkés rozsdamáz szokta borítani. Kelyhe nagy, nyílt. Felálló levélkéi hegyükkel hátragörbülők, rövidek, molyhosak. Tág elég mély, tányéralakú mélyedésben ülnek, melynek falán apró ráncok, bordácskák váltakoznak, szelíden hullámossá téve a kissé ferdén álló karimát s néha elenyésző lapos bordákként a gyümölcs derekára is lehúzva.
Héja: Szívós, száraz tapintatú. Értével aranysárga, napos oldalán pirossal mosott, élénkebb pirossal márványozott, szakadozott csíkokkal becsapkodott. Színezete, alakja sokban hasonló a jól fejlett Téli arany parménhez. Ezzel sokszor összetévesztik. Pontozata sűrű. Egyes rozsdaszemölcsök gyakran láthatók rajta.
Belseje: Húsa fehér vagy sárgásba játszó fehér, tömöttes, értével porhanyó. Leve bő, cukros, finom savannyal emelt, igen kellemes, gyöngén illatos és fűszeres ízű. Gyakran taplófoltos. Magháza nyílt, magva kevés.
Fája: Erős növésű, edzett, nem nagyon korán, de azután bőven termő. Szétálló ágai nagy, szellős, terjedelmes koronát képeznek. Mindenféle almaalanyon jól díszlik, mégis inkább csak vadra oltott középtörzsű és magastörzsű fának való, mert a rendszeres nyesést nem hálálja meg. Vesszői hosszúak, vastagok, merevek kissé könyökösek, sűrűn molyhosak, itt-ott csupaszok, vörössel árnyalt zöldesbarnák. Pontozata szembetűnő. Rövideb-hosszabb rügyközűek. Rügyei középnagyok, símulók, molyhosak. Virágrügyei nagyok, aljukon szennyesbarnák, sűrűn molyhosak. Levelei nagyok, vastagok, kemények, nyelük rövid, igen vastag, merev, molyhos, tövénél violaszínpiros. Levélpálhái nagyobbak, szétállók, tartósak.
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy minden talajban, még a homokon is jól díszlik, mégis csak a kellően nyirkos, kötöttebb, jó talajon, némileg hűvösebb éghajlat alatt terem rendesen és hoz szépen fejlődött gyümölcsöt. Ahol jól díszlik tömegesen is érdemes termeszteni. Minden házikertben helyet kellene neki juttatni. Az aranyparménhez hasonló almáit a piacon szívesen vásárolják. Jól szállítható és eltartható Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Száraz vidéken könnyen férgesedik. Az angolországi Woodstockban a múlt század elején egy pék nyerte magról.







Boskoopi szép.
(Schöne von boskoop, Belle de boskoop, Reinette belle de Boskoop.)

Érési ideje: November-március
Minősége: Elsőrendű asztali és háztartási.
Nagysága: Nagy vagy jókora nagy
Alakja: Lapos gömbalakú, majd laposnak látszó, vagy egyenesen kúpos gömbalakú. Szabályos néha az oldalára lehúzódó széles lapos bordák miatt kissé szabálytalan. Sokszor egyik oldala hízottabb, emelkedettebb. Zöme középtájra vagy kissé alább esik, honnét szára felé szelíden gömbölyödik s szára körül széles, lapos karimában végződik. Kelyhe felé inkább vagy kevésbé fogyva boltozódik s elég széles, kissé hullámos vagy ráncos karimában végződik. Szára középhosszú, vastagabb, néha húsos, tágnyílású, de elég szűk, mély üregbe helyezett, melynek falát sugaras rozsdamáz szokta borítani. Kelyhe rendszerint zárt, felálló összehajló, de hegyükkel visszagörbülő, hosszú, molyhos kehelyleveleivel kevésbé tág, sokszor mély üregbe helyezett,melynek falán szelíd, lapos bordák, barázdák váltakoznak, melyek a karimát is hullámossá teszik és onnan a gyümölcs derekára is lehúzódva annak kerekdedségét alig zavarják.
Héja: Vékony, szívós, érdes tapintatú, értével citromsárga, napos oldalán pirossal mosott, kissé élénkebb piros szakadozott csíkokkal tarkázott. Finom, vagy kissé érdes fahéjszínű rozsda néha annyira behálózza az egész felületét, hogy az alapszín csak egyes apró foltokban látszik.
Belseje: Húsa sárgás, elég finom, tömöttes, teljes értével porhanyó, leve bő, elég cukros, finom savannyal emelt, fűszeres ízű. Magháza félig nyílt, többnyire fejletlen magvakat rejtő. Kehelycsöve kúpalakú, mélyen lehatoló.
Fája: Erős növekedésű, elég edzett, korán és bőven termő. Szétálló ágai sűrűbb, terjedelmes, gömbölyded koronát képeznek. Vesszői alig könyökösek, sűrűn és finoman molyhosak, pirosbarnák, vegyes rügyközűek. Rügyei elég nagyok, símulók, sűrűn molyhosak. Virágrügyei nagyok, szennyesbarnák, hegyüknél molyhosak. Levelei nagyok, vastagok, kemények. Nyelük vastag, merev, molyhos, tövüknél violapirossal festett Levélpálhái keskenyek, elég tartósak.
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy mindenféle alanyon jól díszlik. Magastörzsű, féltörzsű és törpe- vagy alakfának egyaránt alkalmas. A nyesést meghálálja. Rövidebbre is nyeshető Ahol a talaj nyáron át is kellően nyirkos marad és a párateltebb magasabb vidékeinken nagyon szépen terem és jól nő. Száraz talaj, száraz éghajlat nem neki való. Itt az almamoly sok kárt tesz bennük. Minden házikertben helyet adhatunk neki. Ahol jól fejlődik, neki való helyen a tömegesebb ültetést is meghálálja, mert a piacon szívesen keresik. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Télen jól eltartható. Ez a fontos-renet-almák családjába tartozó alma az ötvenes években Boskoopban állott elő. Ottolander hollandi gyümölcsész nyerte magról.









Champagnei renet.
(Loskrieger, Herrenapfel, Weisser Zwiebelapfel, Reinette de Versailles)

Érési ideje: December-április.
Minősége: Elsőrendű gazdasági és piaci, másodrendű asztali. Aszalásra, borkészítésre kitűnően alkalmas..
Nagysága: Középnagy.
Alakja: Lapos vagy laposgömbalakú. Egyik oldala gyakran hízottabb, sokszor magasabb. Zöme a középtájra esik, honnét mindkét vége felé egyenletesen boltozódik. Általában 65mm széles. 50mm magas. Szára hosszú, középvastag, molyhosodó. Szármélyedése széles, mély, világosbarnával sugarasan rozsdás. Kelyhe zárt, kehelylevelei zöldek, molyhosak, szélesek, felállók. Kehelymélyedése sekély, széles, szélein jellegzetes keskeny ráncokkal. Karimájáról néha a szármélyedésig is lehúzódó bordák a gyümölcs kerekdedségét sokszor zavarják, szegletessé teszik.
Héja: Szívós, sima, fényes, értével zsíros tapintatú. Értével sápadt citromsárga, napos oldalon néha szelíd pirossal belehelt, ritkábban pettyezett. Két vége néha fahéjszínű rozsdamázzal igen gyengén becsapkodott.
Belseje: Húsa fehér, finom, tömött, teljes értével porhanyó. Leve bő, finom savannyal emelt, cukros, eléggé kellemes, de nem fűszeres ízű. Magháza nyilt, sok ép kerekded magot rejtő. Kehelycsöve rövid, széles. Porzószálai alsóállásúak.
Fája: Teljesen edzett. Középerős fejlődésű, lapos gömbalakú, középnagyságú, koronát nevelő ágai merevek, sűrűn állók. Bőven terem. Későn virágzik. Vadalanyon középtörzsű fának nevelendő. Vesszői rövidek, merevek, kissé molyhosak, vörösbarnák. Hajtásai vegyes ízközűek. Rügyei hosszúkásak, símulók, középnagyok, molyhosak. Virágrügyei középnagyok, gömbölydedek, molyhosak. Levelei nagyok, vastagok, felül elég símák. Nyelük hosszú, elég vastag, nyár végén violaszínpirosak. Levélpálhái kicsinyek, fonálszerűek, tartósak.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy törpe- és alakfának nem való. Fájáról leszedve a gyümölcs azonnal nem élvezhető. Inkább a kötöttebb, nyirkosabb jellegű talajra, hűvösebb, hegyes vidéken haszonnal ültethető. Útmenti sorfának, kerítetlen gyümölcsösbe való, különösen feldolgozás és piac céljaira. Asztali gyümölcsnek csak jó helyen történt hosszabb tárolás után felel meg. Az almamoly nem szívesen kezdi ki. A nyesést nem kedveli. Gyümölcsei a szelet igen jól állják a fán. Általában nem a mi melegebb éghajlatunk alá való, ennél sokkal jobb fajtákkal rendelkezünk. Nagy előnye, hogy gödörben, veremben, hűvös helyen kitűnő állapotban épen sokáig eltartható. Származása ismeretlen. Diel írta először 1799-ben Loskrieger név alatt. Legelöl említett nevét csak később kapta. Délnémetországban-borkészítés céljára- nagyon elterjedt.









Charlamowsky.
(Borovitsky, Charlamovszki, Oldenburgi hercegnő.)

Érési ideje: Július végétől szeptember derekáig tart.
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, másodrendű asztali.
Nagysága: Közepes, néha nagyobb is, néha kisebb is.
Alakja: Lapos gömbalakú, egyik oldalán többnyire magasabb, de azért elég szabályos. Zöme a középtájra esik, honnan a kehely irányában alig fogyva, széles, lapos dudorokkal karimában végződik, szára felé pedig egyenletesen fogyva, szintén lapos karimában fejeződik be. Kelyhe zárt, hosszas, felálló, molyhos, zöld kehelylevelei tágas, mély, elég szabályos, fenéken gyöngyszerű kis dudorok, falain ráncok, néha a gyümölcs oldalára is lehúzódó, ellaposodó bordaszerű emelkedések között ül. Szára középhosszú vagy hosszabb, vékony vagy vastagabb, néha húsos, fűzöld, molyhos. Szármélyedése többnyire simafalú, tágas, tölcséres.
Héja: Zsíros, sima tapintatú, vékony, fáján többé-kevésbé hamvas, értével fehéressárga, napos oldalán néha az egész gyümölcsön is, lángszínű csíkokkal bevont. Pontozata apró, alig szembetűnő, fehéres pettyek alakjában mutatkozik. Felületén elvétve egy-egy szemöcs is található.
Belseje: Húsa sárgásfehér, kissé laza, porhanyó, bőlevű, édes, néha savanyú, gyengén illatos, fűszeres. Magháza nyílt, ép magvakat rejtő. Kehelycsöve elég hosszú.
Fája: Eleinte erősen, későbben mérsékelten nő. Korán és bőven termő. Edzett, télálló. Hajtásai hegyük felé elhajlók, közepes vastagok. Vesszői merevek, egyenesek, könyökösek, hegyük felé molyhosak, violaszín.sötétbarnával elmosottak. Pontozatuk fehér, szembetűnő. Rügyei inkább kicsinyek, símulók, hegyükön molyhosak. Virágrügyei középnagyok, pirosbarna pikkelyűek, többnyire csupaszok, korán nyílók. Szirmaik nagyok, fehéres rózsaszínűek. Fagy iránt alig érzékenyek. Leveleik középnagyok, kemény, vastag szövetűek, szelíden hullámosak, fent símák, alul szakadozottan molyhosak. Nyelük középvastag, világoszöld vagy violaszínpirosan zománcos, éles szögben felfelé álló.
Termesztése tekintetében kevésbé igényesek. Minden erőteljes nyirkosabb talajon jól díszlik. Száraz, meleg fekvésben a lisztharmattól sokat szenved. Nedves helyen rákosodásra hajlandó. Igénytelensége miatt a szőlő éghajlata alatt éppen olyan jól díszlik, mint a hűvös avagy zordon vidéken. Legszebb termést a némileg nyirkosas és erőteljes talajon adja. Tömegtermesztésre másodsorban ajánlott. Jó nyári almáit, az almamoly kevésbé bántja. Zord éghajlat alatt késő őszi almaként szerepel. Oroszország déli részéből származik.












Csillagos piros renet.
(maurens rote Herbstrenette, Calville étoillée, Reinette étoillée.)

Érési ideje: Október közepézől január végéig tart.
Minősége: Elsőrendű csemege, piaci és gazdasági.
Alakja: Kissé lapítottan gömbölyű. Zömétől szára felé egyenletesen gömbölyödve széles csak ritkán gyengén hullámos, talpban végződik, míg kelyhe felé kissé összehúzódva boltozódik és keskenyebb, lapos, szabályos karimában fogy el. Szára rövid, gyakran kissé húsos, vége a karimából nem áll kii. Szármélyedése tágnyílású, mély finom rozsdamázzal borított vagy színes. Kelyhe kicsiny, félig nyílt vagy nyílt. Rövid kehelyleveleivel szabályos, tágas, sekély, símafalú mélyedésbe helyezett.
Színe: Alapszíne világos szalmasárga. Ezt a gyümölcsöt csaknem teljesen befedő élénk, sötétebb karmazsinpiros fedőszín takarja. Az elszórtan mutatkozó szembetűnő, szürkés pontok mint az égbolt csillagjai adták a fajta jellegzetes nevét.
Héja: Sima, vékony, inkább száraz tapintatú, alig vagy csak tompán fénylő.
Belseje: Húsa ritkán tiszta fehér. Többnyire kissé rózsás színezetű. Tömött, később eléggé porhanyó. Bőlevű, édesborízű, fűszeres zamatú. Magháza középnagy, a középnél alább helyezett, magas hagymaalakú, félig nyílt. Kehelycsöve rövid, széles tölcséralakú. Porzószálai alsóállásúak.
Fája: Teljesen edzett. Erős növekedésű. Nem korán, de azután bőven és rendesen terem. Felfelé törekvő ágai ritkás, nagyobb, magas gömbalakú koronát képeznek. Hajtásai merevek, az átlagnál vastagabbak, símák, hosszú levélközűek. Vesszői hosszúak, alig könyökösek, téglavörösek, molyhosak. Rügyei középnagyok, símulók. Virágrügyei kicsinyek, hosszas tojásdadok, sötétbarnák, molyhosak, lazapikkelyűek, virágjai későn nyílnak, középnagyok, kissé rózsásak, hamar lehullók. Levelei közéőnagyok, felső lapjuk alig barázdált , alul szürkén molyhosak, nyelük középhosszú, vastag, merev, ősszel a levéllemezbe nyúló folytatásuk is kékespiros színezetű. Pálhái rövidek, lándzsásak, hegyükkel visszahajlók.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy vadalanyon közép-és magastörzsű fának, törpealanyon legfeljebb bokoralakú fának alkalmas. Erősebb növekedése miatt alakfának nem való. A hegyvidék párateltebb, hűvösebb éghajlatát, kötöttebb, nyirkosabb talaját kedveli. A száraz Alföld homokján kevésbé díszlik. Gyümölcsei a szelet jól állják a fán. A rendesnél valamivel hosszabbra nyesendő. A koronaalap kinevelése után jobb nem nyesni, különben túl sűrű korona és túl erős hajtókészség mutatkozik. Jóízű, élénk színű gyümölcsei a piacon is kapósak. Aszalásra, díszítésre jól felhasználható. Házikertben, kereskedelmi célt szolgáló gyümölcsösben neki való helyen érdemes elültetni. A belga namuri kerületben levő Dunant város faiskolájának 1861. Évi árjegyzékében szerepel először. Kutatásom eredménye szerint magról kelt fa ivadéka.









Dallos alma
(Csikós alma, Stráfos alma.)

Érési ideje: Az alföldön augusztus első felében, hűvösebb vidéken valamivel később.
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, másodrendű asztali.
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb.
Alakja: Magas, két végén benyomott, gömbölyded, egyik oldala sokszor hízottabb. Zöme a középtájnál alább, a száras vége felé esik. Többnyire szabályos és részarányos.
Héja: Sárgászöld, napos oldalon pirossal belehelt, benne élénkebb piros, szakadozott csíkokkal. Pontozata ritkás, fehér, alig szembetűnő.
Belseje: Húsa némi zöldessel árnyalt fehérszínű. Érett állapotban olvadékony, lédús, némi savannyal emelt, igen kellemes fűszeres ízű. Magháza elég nagy, a középnél többnyire kissé lejjebb esik. Kelyhe középnagy, zárt, apróbb osztványaival sekélyebb, sokszor ráncosodó, szélesebb-szűkebb üregben ül. Szára rövid, vastag, bunkós, szűk, mély, belül ellaposodó, kiszélesedő, mélyedésben ül.
Fája: Fiatal korában erős növekedésű. Hajlandó görbe törzs nevelésére. Ágazata terebélyes koronát nevel. Talajban, fekvésben nem válogat, de mégis az Alföld nyirkos altalajú homokjára való. Vadalanyon közepestörzsű fának való. Már a második-harmadik évben termőre fordul. Igen rendesen, többnyire minden második évben bőven terem. A közbeeső évben félterméseket ad. 40-50 évnél túl aligha él, mert bő termései kimerítik Ezért nagy fát nem nevel. Elég szellős koronája erősen csüngő jelleget mutat. A nyesést nem kedveli. Az ifjítást nem bírja. Vesszői barnák, molyhosak, sokszor termőrügyben végződők. Hajtásai a napos oldalon barnáspiros színezetűek. Rügyei igen fejlettek, szürkésen molyhosak. Hajtórügyei szélesek, laposak, simulók, gallyai sokszor már termőrészekkel megrakottak. Levelei nagyok, hosszúkásak, vastagok. Nyelük középhosszú, vastag, merev. Pálhái hosszúak, keskenyek, lehullók. Virágjai nagyok, fehérszirmúak, sokszor gyenge rózsaszínbe játszók, kreppszerűen selymes felületűek.
Termesztésére vonatkozóan felemlítem, hogy az Alföld fajtája. A 60-ik körzetbe, tömegtermesztésre másodsorban van felvéve. A betegségekkel szemben egyike a legellantállóbb fajtáknak. Gyümölcsei kemény húsuk miatt jól szállíthatók, leszedés után három hónapig is eltarthatók. Igen bő terméshozama miatt rendszeres és kielégítő trágyázást is kíván Valószínűleg Szeged vidékéről származik. Ott régi idők óta elterjedt ősi helyi fajta. Szeged-Szatymazon, de másutt is ott a vidéken a legtöbb idős fát találjuk.












Daru sóvári.
(Daru alma, Sóvári, Szilágysági sóvári.

Érési ideje: Október-április
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és háztartási
Nagysága: Középnagyságúnal nagyobb, gyakran igen nagy
Alakja: Magasnak látszó kúpos gömbalakú. Zöme a középtájra, néha ezen alul esik, honnét mindkét vége felé meglehetősen egyenlően, noha kelyhe felé mégis többnyire kissé összébb húzódva boltozódik és mindkét végén inkább, majd kevésbé lapos karimában fogy el. Gömbölyösödése ritkán szabályos, mert rendszerint kelyhétől kezdve a szár mélyedéséig kevésbé kiemelkedő lapos bordák húzódnak, melyek kissé szögletessé teszik. Szára rövid, vékony, molyhos. Mély tölcséralakú nyilásánál tágas mélyedésbe helyezett, melynek fala mindig rozsdamentes, sokáig zölden maradó. Karimája az egyenlőtlen lapos emelkedések miatt többnyire hullámos. Kelyhe zárt, kehelylevélkéi egymásba fonódottak, aprók, molyhosak. Kehelymélyedése sekély, alja molyhos, fala szelíden bordázott, melyek karimájára is felhúzódva, azt jól kivehető öt emelkedéssel hullámossá teszik.
Héja: Szívós, sima, kissé zsíros tapintatú, eleinte hamvas, értével bágyadt citromsárga, napos oldalán sűrűbben, árnyas felén ritkábban szakadozott, sötét piros csíkokkal ellátott, mely színezett teljes értével derültebb pirosra változik át. Pontozata alig észrevehető. Rozsdaalakzat csak néha látható rajta és ez is oly finom, hogy az alapszín mindig áttetszik. Feketés ragyafoltok gyakrabban fordulnak elő rajta.
Belseje: Ahél alatt sárgásfehér, belseje felé hófehér, finom roppanó, később omlós. A leve bő, cukros, igen kellemes üdítő borízű. Magháza kissé nyilt. Kevés magot rejtő. Kehelycsöve kúpalakú, elég mélyen lehatoló.
Fája: Erőteljes növekedésű, edzett. Bár korán nem is fordul termőre, de14 éves kora körűl legalább minden második évben rendkívül gazdagon terem. Hosszú ágai lapos gömbalakúak, terjedelmes koronát alkotnak, vadalanyon középtörzsű vagy magastörzsű fának leginkább alkalmas. A nyesést nem kedveli. Vesszei vastagok, középhosszúak, kissé könyökösek, hegyük felé sűrűn fehérmolyhosak, pirosbarnák. Rövid rügyközűek. Rügyei középnagyok, simulók, sűrűn fehérmolyhosak. Virágrügyei középnagyok, sűrűn molyhosak, későbben nyílók, fagyállók. Levelei nagyon vastagok, merevek. Nyelük rövid, vastag, szőrös, nyár végén alsó felén violaszínpiros. Levélpálhái igen aprók, fonálalakúak, hamar lehullók.
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy a mély termőrétegű, mérsékelten nedves, középkötött talajt kedveli. Megérdemli, hogy ahol jól Díszlik, nagy mennyiségben termesszük. Tömegtermesztésre második helyen van ajánlva. A szállítást, eltartást nagyon jól bírja. A Tisza keleti partjain fekvő községekben emberemlékezet óta el van terjedve. Hazai fajta, eredetéről azonban közelebbit nem tudunk.









Delicious.


Érési ideje: December-március
Minősége: Kiválóan elsőrendű asztali, piaci és háztartási
Nagysága: Nagy, vagy igen nagy
Alakja: Sajátságos , magas tompakúp alakú. Egyik felén többnyire hízottabb, néha emelkedettebb is, mint a másikon. Zöme a középtájnál alább esik, honnan szára felé szelíden, majd hirtelen boltozódva, szabályosan gömbölyödik és szélesebb, sokszor hullámos talpban végződik. Kelyhe felé gyakran több-kevesebb behajlással egyenletesebben szűkül és öt erősebb bordában végződő karimában fogy el. Szára hosszú, vékony, fás, vörösbarna színű, tágnyílású, szűk, mély, többnyire finoman rozsdázottfalú, mélyedésbe helyezett. Kelyhe zárt vagy félig nyílt, kehelylevelei keskenyek, zöldek és molyhosfenekű, tág, mély, ráncosfalú üregben ülők. A bordás karimáról az ellaposodó bordák sokszor a szármélyedésig is lehúzódnak.
Héja: Sima, finom, néha némileg zsírosabb tapintatú, megtörölve szép fényes. Alapszíne citromsárga, ez azonban néha és csak kissé tűnik elő az árnyékos oldalon avagy a kelyhes végén, mert a gyümölcs egész felülete rendesen élénkpirossal mosott, festett, ebben sötétebb pirossal csíkozott. A jonathan-almához hasonló színezetű, sűrű, sárgásfehér. Rozsdaalakzatok ritkán láthatók rajta.
Belseje: Húsa gyengén sárgásfehér, igen finom, tömött, értével porhanyó, elég bőlevű, cukros, különlegesen igen kellemes illatú, nemesen fűszeres, nagyon aromás ízű. Magháza elég nagy, nyilt. Kehelycsöve szűk, elég mélyen lehatoló.
Fája: Eleinte igen erős növekedésű, később erős növekedésű. Teljesen edzett, ellentálló. Később virágzik, a kései fagyok nem tesznek benne kárt. Ágai hosszúak, felfelé törekedők, kissé kuszált, nagy koronát nevelők. A nyesést, alakítást jól tűri és hasznosítja. Vadalanyon közép- és magastörzsűfának, törpealanyon törpe- és nagyobb alakú alakfának egyaránt alkalmas. Korán, rendesen és bőven terem. Vesszei elég vastagok, kissé könyökösek, molyhosodók. Rügyei simulók, középnagyok. Virágrügyei nagyok, erősen molyhosak. Levelei nagyok, elég kemények. Nyelük középhosszú, vékony, merev. Ősz felé alsórészük kissé festett. Levélpálhái lándzsásak, hosszabb ideig megmaradók.
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy a nyirkosabb, de nem vizes, kötöttebb, jobb talajt, magasabb, párateltebb, harmatban bővelkedő éghajlatot kedveli, de nyáron sem teljesen kiszáradó homokon is jól terem, szép termést ad, ha elég harmatot kaphat. Gyümölcsei a szelet jól állják a fán. Ez a Herszényi László tábornok, sárospataki földbirtokos és gyümölcstermesztő által nálunk újabban bevezetett és terjesztett, igen nemes, a Jonathánnál is jobb almafajta, ha a hazai viszonyaink között mint eddig, a továbbiakban is beválik, a tömeges termesztésre is kiválóan alkalmas lesz. Eddig nagyon ellentállónak mutatkozik, a gombabetegségek kevésbé fertőzik. Különleges, érdekes és feltűnő alakja, szép színe, kitűnő íze és zamata miatt a piac hamar meg fogja kedvelni. A szállítást és eltartást nagyon jól bírja. Burbank Luther 1912-ben azt írja, hogy a –világ legjobb almája- /The finest apple in all the Worrld). Kaliforniában magról kelt fáját véletlenül találták meg.


Fontos alma.
(Nyári fontos, Tüköralma, Rétesalma, Lothringer rambour, Pfundapfel, Backapfel, Tellerapfel, Rambour franc, Rambour raye, Rambour d été.)

Érési ideje: Augusztus vége, szeptember eleje, de néha okróberig is eltartható
Minősége: Elsőrendű háztartási és piaci és másodrendű asztali.
Nagysága: Nagy vagy rendkívül nagy
Alakja: Laposgömb alakú, néha rövid kúposgömb alakú. Egyik oldalán néha hízottabb és emelkedettebb. Zöme a középtájra vagy alább esik, honnét szára felé szelíden gömbölyödve boltozódik, szára körül lapos karimában végződik. Kelyhe felé kissé összébb húzódva boltozódik és kelyhe felé szintén széles, kissé hullámos karimában fogy el. Szára rövid, vastag, görbe, szabályosabb tágnyílású alján összeszűkülő mély üregbe helyezett, melynek sokáig zölden maradó falát sugaras rozsdamáz szokta borítani. Kelyhe nagy, többnyire zárt, összehajló, hosszas és molyhos kehelylevélkéivel tág és elég mély tányéralakú üregben ülő, melynek alján finom, lapos dudorkák mutatkoznak, de karimája ritkán hullámos, bár a gyümölcs derekán néha elenyésző lapos bordák nyomai is mutatkoznak.
Héja: Finom, sima, fényes, értével fehéressárga, napos oldalán aranysárga, nagyrészt szakadozott kárminpiros csíkokkal becsapkodott és a csíkok között sápadt pirossal becsapkodott. Pontozata ritkás, alig szembetűnő. Rozsdaalakzatok nem mutatkoznak rajta.
Belseje: Húsa fehér, kissé laza. Leve bő, vagy elég bő, csak kissé cukros, néha kissé élénk savannyal emelt, elég kellemes, csak néha kevéssé fűszeres ízű. Magháza nyílt. Számos ép magot rejtő. Kehelycsöve rövid, kúpalakú, nem mélyen lehatoló.
Fája: Elég erőteljes növekedésű, edzett, korán és elég bőven termő. Ágai rendezetlenül szétállók, néha lefelé is irányulók, sűrű, terjedelmes, szabálytalan koronát alkotnak. Mindenféle almaalanyon jól díszlik. Vadalanyon középtörzsű fának, törpealanyon bokoralakú fának alkalmas. Vesszei elég hosszúak, vastagok, merevek, könyökösek, sűrűn molyhosak. Itt-ott csupaszok, gyakran fényesek, sötétpirossal mosott szennyesbarnák, nagy kerek pontokkal sűrűn és szembetűnően pontozottak. Rügyközei rendetlenül hosszabbak vagy rövidebbek. Rügyei kicsinyek, simulók, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, sűrűn fehérmolyhosak, elég korán nyíló, nagy világos szirmúak. Levelei igen nagyok, vastag és keményszövetűek. Nyelük rövid, igen vastag, merev, molyhos tövénél pirossal mosott. Levélpálhái fejletlenek, áridomúak, hamar lehullók.
Termesztését illetően felemlítem, hogy mélyrétegű, kellően nedves, középkötött melegebb talajt és a melegebb éghajlatot kedveli. Nagy gyümölcsei miatt a szelek ellen védett helyet kíván. Konyhai használatra igen alkalmas és ezért, valamint korai volta miatt a piacokon ismert és nagyon keresett. Rovarellenségek, gombabetegségek ellen kevésbé ellentálló. Neki megfelelő helyre, meleg vidékeinkre a tömegtermesztésre ajánlott fajták közé is fel van véve. Származása bizonytalan. Valószínűleg Franciaországból ered. Amiens.ban már 1535-ben ismeretes volt. Elterjedését inkább nagyságának és konyhai használatra való alkalmasságának és nem minőségének köszöni. Kitűnő rétesbe való alma.




Hercegnő alma
(Brabanti hercegnő, Herzogin von Brabant, Reinette duchesse de Brabant.)

Érési ideje: Október-február
Minősége: Majdnem elsőrendű asztali, piaci és háztartási
Nagysága: Középnagy, néha kisebb, ritkábban nagyobb
Alakja: Magas, tompakúpos, egyenletesen boltozódó, síkfelületű. Zöme a középtájánál jóval alább esik, honnét szára felé hirtelen gömbölyödve szélesebb, lapos karimában végződik, míg kelyhe felé eleinte szelíden, majd erősebben fogyva, befűződve, végül sarkos párkánnyal elég széles, bordaszerűen hullámos karimában fogy el. Szára vékony, molyhos, gyengén bunkós végű. Tágnyílású, szűk, mély üregbe helyezett, melynek fala sima vagy gyengén emelkedéses, színes vagy áttetsző, finom rozsdamázzal bevont. Kelyhe félignyílt, kehelylevélkéi bokrétásan felfelé állók, hosszúak, keskenyek, hegyesek, molyhosak. Kehelymélyedése igen tág, sekélyebb avagy mélyebb, hullámos falú, aljáról szélesedő, lapos bordák indulnak a karimára s elenyészőleg a gyümölcs derekára is, de annak szabályosabb alakját ritkán zavarják.
Héja: Finom, sima, értével kissé zsíros tapintatú, elég fényes. Eleinte zöldessárga, érése idejében szalmasárga, napos oldalán élénkebb sárga és napnak kitett példányokon szelídebb pirossal kisebb-nagyobb darabon belehelt vagy határozottabban bemosott. Pontozata ritkás elég szembetűnő Rozsdaalakzatok ritkán mutatkoznak rajta.
Belseje: Húsa fehér, a bőr alatt kissé sárgásba játszó, nyílt magháza körül, zöldessárga erekkel átfutott. Finom, tömött, majd porhanyó, cukros, gyengéd savannyal emelt, igen kellemes, gyöngéden fűszeres ízű. Kehelycsöve kúpalakú. Nem mélyen lehatoló.
Fája: Eleinte erős növekedésű, edzett, elég korán és bőven termő. Fölálló, később szétálló ágai ritkáslombozatúak, kissé kuszáltabb, terebélyes koronát nevelnek. Vadalanyon középtörzsű fának alkalmas. A nyesést elég jól meghálálja, azonban mint törpe- avagy alakfa kevésbé érdemli meg a sok rendszeres nyesési munkát. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Vesszői középvastagok, egyenesek, finoman és ritkásan molyhosak itt-ott csupaszok hegyük felé pirosbarnák. Pontozatuk ritkás nem szembetűnő rügyközei hosszabbak-rövidebbek. Rügyei kicsinyek, simulók, sűrűn molyhosak. Termőrügyei középnagyok, halványpirosak, sűrűn fehéren molyhosak. Levelei középnagyok, kissé vastagok és elég keményszövetűek. Nyelük középhosszú elég vastag, merev, sűrűn és finoman molyhos.
Termesztésére vonatkozóan felemlítem, hogy a kellően nyirkos inkább kötöttebb talajban díszlik a legjobban. A magasabb, hűvösebb vidéken szebb, nagyobb termést hoz, mint a száraz éghajlat alatt. Száraz talajban kár vele foglalkozni Minden házikertben- neki való vidéken – megérdemelten helyet adhatunk neki. Gyümölcsei könnyen és nagyon jól eltarthatók, a szállítást is nagyon jól kibírják.Hollandiában, Falkenbergben (Limburg hercegség) Loisel Alfréd gyümölcsész nyerte magról 1855-ben. Nálunk kevésbé van elterjedve. Még kevésbé ismert az ugyancsak Brabanti hercegnőnek nevezett, de a fent leírttől elütő alakú másik almafajta, amelyet Gailly belga gyümölcsész talált és terjesztett el.




Húsvéti rozmaring

Érési ideje: December-február
Minősége: Elsőrendű piaci, másodrendű asztali
Nagysága: Közepesnél nagyobb, gyakran jókora nagy vagy nagy
Alakja: Inkább csúcsosodó, semmint hengeres, bár vannak gömbölydedebb alakú példányai is Egyik oldala néha hízottabb. Szabályosan boltozódó. Zöme a középtájnál alább száras vége felé esik. Innen szára felé szelíden, majd sokszor hirtelen gömbölyödve elég széles, néha összébb húzódó lapos karimában végződik. Kelyhe felé mindinkább, de behajlás nélkül szűkül s kissé ferdén álló szűk, hullámos karimában végződik. Szára rövid, vékony vagy középvastag, kissé bunkósan végződik, szabályos, szűkebb, mély üregben ül, melynek fala hol tiszta, hol áttetsző rozsdamázzal sokszor sugarasan fedett. Kelyhe elég kicsiny, összeboruló molyhos kehelylevélkévéivel szűk és mélyebb üregben ül, melynek falát a karimára is felhúzódó lapos ráncok és barázdák egyenletlenné teszik.
Héja: Sima, szívós, eléggé vastag, durva, gyengéden zsíros tapintatú, kissé fényes. Értével zöldes-szalmasárga, napos oldalán pirossal mosott vagy belehelt, melyben a nagyobb, ritkásan elszórt pontozata jól előtűnik.Néha egy-egy rozsdaszemölcs is látható a felületen
Belseje: Húsa zöldesen fehér, magháza körül zöldessárga erekkel, durvább szövetű, elég bő levű, finom savannyal emelt, néha elég fűszeres ízű, illatos-zamatos. Magháza néha kissé nyílt Kehelycsöve tölcsérszerű, mélyen lehatoló.
Fája: Elég erős növekedésű.Edzett. Nem korán, de azután rendszeresen és elég bőven termő. Szétterjeszkedő ágazata ritkásabb, középnagy koronát nevel. Mindenféle almaalanyon jól díszlik. Közepestörzsű fának és erősebb növekedésű törpealanyon bokoralakú fának való. A szárazabb, melegebb vidéket elég jól bírja. A rendszeres termőre nyesést kevésbé hálája meg, mert gyümölcseit rendesen hosszabb termőrészeken hozza. Gyümölcsei elég jól állják helyüket a fán. A nyirkosabb altalajú, kötöttebb vagy elegendő talajvíz esetén a lazább helyeket kedveli.Vesszői vastagok, kissé könyökösek, sokszor csupaszak, vörösbarnák, rövidebb rügyközűek. Rügyei simulók, fehéren molyhosak. Levelei többnyire nagyok, durva szövetűek, kemények, nyelük merev, vastag, tövüknél violaszínnel mosott, levélpálhái fejletlenek, áralakúak, hamar lehulló.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy az Alföldön is nagyon jól termeszthető piacos téli alma. A rovarok kevésbé támadják meg A tömegtermesztésre ajánlott fajták közé van sorolva A vele egyfajtának tartott Entz rozmaring alma gyümölcse inkább hengerded, hordóalakú, kevesebb gömbölyded példányt ád, ennek húsa finomabb, poranyósabb, érési ideje decemberben van, minősége minden tekintetben elsőrendű s fája finomabb, vékonyabb habitusú.









Jász vadóka
(Barátalma)

Érési ideje: Decembertől nyárig tart. Hűvös helyen a következő termésig is eltartható.
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, másodrendű asztali.
Alakja: Inkább kúpos gömbalakú. Egyik oldala gyakran hízottabb. Zöme középtájnál alább esik, honnét szára felé szelíden domborodva boltozódik és lapostalpban végződik. Kelyhe felé szelíden majd mindinkább fogyva, kevésbé tompa véget alkot. Szára rövid, vékony, bunkósan végződő, néha csak húsos bucok. Szűk, kevésbé mély üregbe helyezett, melynek falát kevesebb rozsdamáz szokta takarni. Kelyhe zártabb, fölálló, hegyével hátragörbülő, hosszú, molyhos levélkéivel kevésbé szűk, nem mély üregben ül, melynek falán lapos ráncok vagy bordácskák vonulnak fel a karimára s onnan tovább, elenyészőleg a gyümölcs derekára is.
Héja: Vastag, szára tapintatú, kissé fényes. Értével citromsárga, napos oldalán pirossal befutott. Árnyékban nőtt példányain rendszerint hiányzik a pirosság. Pontozata sűrű, a piros fedőszínben szembetűnő. Ritkás rozsdaalakzatok majd minden gyümölcsön előfordulnak.
Belseje: Húsa sárgásfehér, zöldes erekkel. Finom, tömött, roppanó. Levele nem elég bő. Cukros, gyengén savannyal emelt kellemes fűszeres ízű. Magháza zárt, kevés ép magot rejtő. Kehelycsöve elég rövid, kúpalakú.
Fája: Eleinte buja növekedésű, később mérsékelten növő. Teljesen edzett korán és igen bőven termő. Felfelé törekvő vastagabb ágai sűrűbb terjedelmes, magas gömbalakú koronát alkotnak Gyümölcseit rendesen csoportosan termi meg. Mindenféle almaalanyon jól díszlik. Mégis inkább középtörzsű avagy magastörzsű fa gyanánt ültessük. Erősebb növekedésű törpealanyon legfeljebb bokoralakú fának való. A nyesést kevésbé hálálja meg. Gazdag és szép termést a kötöttebb, nyirkosabb jellegű jobb talajon hoz. Száraz talajba nem való. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Vesszői merevek, elég vastagok, eleinte molyhosak, azután csupaszok, fényesek, sötétvörösek. Többnyire rövid rügyközűek. Virágrügyei nagyok, szürkével tarkázott sötét gesztenyeszínűek. Rügyei kicsinyek, simulók. Levelei középnagyok, vastagok és kemények, elég fényesek. Levélnyelük középhosszú, vastagabb, merev, molyhos, vérvörössel befuttatott. Levélpálhái rövidek, fejletlenek, hamar lehullók.
Termesztésére nézve megemlítem, hogy a nyirkosabb, nyáron sem kiszáradó, jobb talajokra való. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. A neki való helyeken tömegtermesztésre is alkalmas. Homokon is, ha mély és nem sovány, valamint alul nedves, haszonnal ültethető. Az Alföldön is figyelembe jöhet. Terméketlen fát alig látni belőle. Gyümölcsei a szállítást jól kibírják. Nem érzékenyek. Vermekben is eltarthatók, tárolás alatt nem kényesek. Egy évig is megmaradnak, ha hűvös, nem száraz helyen állanak. Hazai eredetű, de származási helye bizonytalan. A Jászságban keletkezett magról.








Jonathán
(King Philip, Philip Rick)

Érési ideje: Novembertől késő tavaszig tart. Meleg, száraz vidéken, meleg fekvésben termett gyümölcse azonban hamarább megérik
Minősége: Elsőrendű csemege, piaci és gazdasági
Nagysága: Középnagy, nagy, néha jókora nagy. Nem neki való száraz helyen, különösen magastörzsű fán apróbb marad
Alakja: Kúpos, néha magasan kúpos-gömbölyű. A nagy példányok egyik oldala néha hízottabb. Zöme a közepénél alább van. Innen száras vége felé hirtelen fogyva elgömbölyödik és kissé hullámos karimában végződik. Kelyhe felé összehúzódva sokszor kissé ferde karimával tetőződik. Szára vékony, középhosszú, fás, molyhos. Szármélyedése mély, szűk, finoman rozsdamázas, laposan bordázott. Kelyhe zárt, néha félig nyílt. Keskeny, molyhos, zölden maradó osztványaival sekély, szűk mélyedésben ül, melyről ráncok, sekély bordák húzódnak fel a karimára. Innen néha lapos bordák a szármélyedésig is levonulva a gyümölcsnek kissé szegletes alakot adnak.
Héja: Vékony, sima, zsíros tapintatú, fényes. Megdörzsölve csillogó. A permetlé iránt érzékeny. Sokszor besüppedt, fekete foltok láthatók rajta.
Színe: Értével szalmasárga alapszínéből csak az árnyékban nőtt példányokon látni némi foltokat. Rendesen egész felületét eleinte tompa, később élénkpiros, közbe-közbe vérpiros, szakadozottan csíkolt-lángozott fedőszín takarja. Pontozata apró, szembetűnő, fehéres színezetű. Rosszul közömbösített s erős napban alkalmazott permetlé okozta perzselés sokszor hálózatosan rozsdássá teszi a felszínt
Belseje: Húsa sárgásfehér, a héj alatt sokszor pirosodó, finom, tömött, olvadó, teljes értével kissé porhanyó Leve bő, cukros, finoman savanykás.fűszeres, igen illatos, aromás, kellemes ízű. Magtokja kissé nyílt. Kehelycsöve kúpos, nem mély. Porzószálai hosszú ideig megmaradók.
Fája: Mérsékelt növekedésű, Edzett. Korán és bőven terem. Nyúlánk, vékony, lefelé konyuló ágazatáról könnyen felismerhető. Kuszált, kisebb laposas gömbalakú, sűrűsödő koronát nevel. Hajtásai vékonyak, kissé hosszú levélközűek, erősen ezüstösen molyhosak. Vesszei könyökösek, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, piros pikkelyekkel fedettek, végük felé fehéren molyhosak. Levelei apróbbak, keskenyek, különösen alsó lapjukon jellegzetesen sűrűn molyhosak. Nyelük hosszú, vékony, molyhos, töve felé violaszínpiros. Virágjai közepesnél későbben nyílnak. Szirmai elég nagyok, sötétebb rózsásak, hamar lehullók.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy vadalanyon közepestörzsű ducin avagy orbai almaalanyon bokoralak, paradicsomi almaalanyon pedig kisebb alakú alakfának és cserepes gyümölcsfának alkalmas Jól megmunkált, középkötött, táplálékban gazdag, kissé nyirkosabb talajon páratelt éghajlat alatt érzi jól magát. A szelet jól állja. Termékeny, televényben gazdag homokon is jól díszlik. Fája itt rövidebb életű. A lisztharmat, a fuzikládium mindenek előtt ellepi. Az almamoly is elsősorban felkeresi. Ez ellen zacskózni is szokták. Ebben az esetben azonban gyümölcseinek a színe fakó, fénytelen, halványpiros. Későn szedendő le a fáról és hűvös helyen tartandó. Az egész világon elterjedt, a piacon igen keresett fajta. Nálunk a tömeges termesztésre ajánlott fajták között az első helyen áll. Neki kedvező helyen a termesztést tömegben is, házikertben is feltétlenül megérdemli. A nyesést jól tűri. Rövidre nyeshető. Amerikából származik. Kingston (Newyork állam) mellett fedezték fel az ötvenes évek végén. Először Hasbronk Jonathán gyümölcstermesztő farmer írta le és ismertette, akinek nevéről keresztelték el ezt a tényleg kitűnő almát.


Kanadai renet
(Párizsi fontos renet, Canadai renet, Pariser Rambourreinette, Hölgyek királykája, Weisse Antillische, Winter reinette, Weiber reinette, Harlemer reinette, Reinette du Canada, Reinette blanche du Canada, Reinette monstrueuse du Canada, Reinette de Granville.)

Érési ideje: Novembertől februárig
Minősége: Elsőrendű asztali és háztartási
Nagysága: Nagy vagy igen nagy
Alakja: Rövid kúpos vagy egyenesen lapos gömbalakú. Ritkán szabályos, mert kelyhes végétől száras végéig szembetűnő lapos bordák húzódnak. Egyik oldala többnyire hízottabb. Zöme középtájon alul esik, honnan kelyhe felé fogyva végződik, szára felé pedig jól kidomborodva széles talpat alkot. Szára rövid, vastag, széles nyílású, mély,. Többnyire sugaras rozsdával bevont falú és emelkedésektől hullámosan párkányozott üregbe helyezett Kelyhe nagy, többnyire félig nyílt, rövidebb-hosszabb, sokszor hátrahajló kehelylevelekkel ellátott. Tág, mély üregben ül, melynek falán ráncok, karimáján lapos bordák láthatók és ezek egész szármélyedésig levonulnak.
Héja: Érdes tapintatú, értével szalmasárga, a napnak nagyon kitett példányokon a napos oldalon szennyesvörössel mosott. Sűrű fahéjszínű, különböző nagyságú és alakú pontokkal szembetűnően pontozott. Rozsdafoltok és alakzatok szármélyedésében fordulnak elő. Némely vidéken azonban sűrűbb vagy ritkább rozsdahálózat képződik a gyümölcs felületén.
Belseje: Húsa sárgásfehér, finoman szemcsés, porhanyó. Leve elég bő, cukros, savannyal emelt, kellemes fűszeres ízű. Néha taplófoltos. Magháza félig nyílt. Magvai apróbbak, épek, kehelycsöve mélyen lehatoló, hegyes kúpalakú
Fája: Elég buja növekedésű, korán és igen bőven termő. Szétálló ágai kissé kuszáltabb, nem nagyon nagy, terebélyes koronát fejlesztenek. A nyesést nagyon meghálálj. Vadalanyon középtörzsű fának, törpealanyon törpe- és alakfának igen alkalmas. Vesszői vastagok, egyenesek, csak kissé könyökösek, vörösbarnák, hegyük felé sűrűn molyhosak, erősen pontozottak, egyenlőtlen rügyközűek Rügyei középnagyok, hosszas tojásdadok, simulók, molyhosak. Virágrügyei nagyok, gesztenyeszínű pikkelyekkel borítottak, erősen molyhosak. Levelei nagyok, hosszas alakúak, vastag szövetűek. Nyelük elég hosszú, vastag, molyhos, ősz felé tövüknél violaszínpirosak. Levélpálhái rövidek, lándzsásak.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy helyben és talajban nem válogat. Mégis a kissé kötöttebb, némileg nyirkos talajon hozza meg a legszebb gyümölcsét. A kelleténél nyirkosabb talajon fáját az erősebb téli fagy tönkre teszi. Gyümölcsét a rovarok, különösen az almamoly nagy mértékben pusztítja. Száraz helyre nem való, mert gyümölcse apró marad A hűvös vidéken termett példányok hosszabb ideig eltarthatók. Tömegtermesztésre másodsorban van ajánlva. Minden házikertben azonban helyet kell neki juttatni Gyümölcsei elég jól állják helyüket a fán. Sokféle változata van. Egyik ismertebb a Bronzos kanadai renet, melynek héját sűrű rozsdahálózat borítja. Van egy sárgán csíkozott változata is. Származása ismeretlen.





Kenézi piros

Érési ideje: Október-február
Minősége: Elsőrendű piaci, másodrendű asztali
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb avagy kisebb
Alakja: Többnyire lapos gömbalakú. Egyik oldalán hízottabb és emelkedettebb. Zöme a középtájra esik, honnét szára felé szelíden boltozódik és széles, lapos karimában végződik. Kelyhe felé szelíden, majd hírtelen fogyva szélesebb, hullámos karimában enyészik el. Néha kissé szegletes. Szára rövidebb, vékonyabb, kissé bunkós végű, ritkásan molyhos. Szármélyedése mély, szűk tölcséralakú, fala néha sugarasan rozsdamázas, bordás. Kelyhe zárt, fölálló, hosszú, keskeny, molyhos kehelylevélkéinél mélyebb, tág üregben ülő, melynek aljáról lapos ráncok és bordák nyúlnak fel a karimára, hol szelíden hullámos emelkedéseket alkotnak és a szármélyedésig is lehúzódnak.
Héja: Szívós, sima, fényes, értével sápadt zöldessárga, napos oldalán vérpirossal mosott, sötétebb pirossal szakadozottan csíkolt, pettyegetett. Az alapszín nagyobb foltokban csak az árnyékban nőtt gyümölcsökön látható. Pontozata ritkás, apró, fehér, nem szembetűnő. Rozsdaalakzatok csak elvétve, de egyes rozsdás gyümölcsök vagy forradások és némely évjárásban fekete szeplők többször mutatkoznak rajta.
Belseje: Húsa fehér, fehér vagy zöldes erekkel jelzett, elég finom tömöttes, roppanó. Leve bő, cukros, kissé élénk savannyal emelt, elég kellemes, kevéssé fűszeres ízű Magháza kissé nyílt. Kehelycsöve tölcséralakú.
Fája: Mérsékelt növésű, edzett. Nem korán, de azután minden második évben gazdagon termő. Felfelé törekvő erős ágai terjedelmes koronát alkotnak. Vesszei rövidek vagy középhosszúak, vastagok, merevek. Fiatal korban félmolyhosak. Később jórészt csupaszak, pirosbarnák. Aljuk felé fehéres hártyával takartak. Nem szembetűnően ritkásan pontozottak. Középhosszú rügyközűek. Rügyei kicsinyek, simulók, szürkésen molyhosak. Virágrügyei középnagyok, pirosas gesztenyeszínűek, szennyesmolyhosak. Levelei nagyok, durvák, alsó lapjukon molyhosak, felül csupaszak, bágyadtan fénylők. Levélnyelük középhosszú, elég vastag, merev.
Termesztésére vonatkozólag megemlítem, hogy mindenféle alanyon jól díszlik, de közép- vagy magastörzsű fának a legalkalmasabb. Törpe vagy alakfának kevésbé való, mert a nyesést nem nagyon tűri, ez sok hajtásképzésre készteti. Inkább hosszúra nyesendő. Mély áradmányos, kellőleg nyirkos talajban szokatlan nagyra nő. Száraz, kevésbé jó, túlkötött meszes talajt nem kedveli. Inkább a hegyvidék fája. Nagyobb folyóvizek mellékén nagyban is haszonnal ültethetjük. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. A szállítást is jól kibírják. Az ütődések helyén nem rothadnak, hanem csak megtaplósodnak. Nálunk a Tisza által iszapolt vidékeken nagy fái emberemlékezet óta el vannak terjedve. Onnan a gyümölcsét hajókon szállítják Szegedre. A felső Tiszavidék szülötte.








Landsbergi renet
(Landsberger Reinette, Reinette de Landsberg)

Érési ideje: A melegebb vidékeken termett gyümölcse szeptembertől, a hűvösebb tájakon termett pedig novembertől februárig érik
Minősége: Elsőrendű háztartási, másodrendű asztali és piaci
Nagysága: Középnagy vagy nagy
Alakja: Belapított gömbalakú. Kelyhes vége felé többé-kevésbé bordázott, sokszor a kehely körül mélyebb ráncokat mutató száras vége széles alapú. Rendesen részarányos. Szára középhosszú, vékonyabb görbe, fényes vagy alig molyhos. Szármélyedése mélyebb szűk, szabályos tölcsérszerű. Kelyhe zárt, néha félig nyílt. Közepes nagyságú kehelylevelei molyhosak. Széles, sekély, néha ráncos vagy bordásfalú mélyedésben ülnek.
Héja: Értével szalmasárga, napos oldalán gyöngédpirossal mosott vagy lángozott. Néha az egész gyümölcs felülete rozsdaszemölcsös. Ha nem ilyen, akkor sima, csaknem zsíros tapintatú, elég vékony. Szármélyedése rendesen finoman rozsdamázas.
Belseje: Húsa gyengén sárgásfehér, tömöttes, néha lazább, lédús, savanykásédes, kellemes de nem mindig fűszeres zamatú Jobb talajban gyakran taplófoltos. Magháza félig nyílt, sok ép maggal.
Fája: Erőteljes növekedésű, edzett. Vad- vagy törpealanyon egyaránt korán és bőven termő. Ágai szellős, gömbölydedalakú, terebélyes koronát nevelnek. Vesszői elég vastagok, hosszúak, szürkén molyhosak. Ritkás pontozatuk szembetűnő. Hajtásai sötétzöldek, molyhosodók. Rügyei nagyok, kissé elállók. Virágrügyei erősen molyhosak, igen nagyok. Levelei durvák, szélesek, alul nagyon molyhosak. Levélnyelük középhosszú, vastag, sokszor pirossal festett, molyhosodó.
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy vadalanyon közepes vagy magastörzsű, erősebb növekedésű törpealanyon bokor- és törpefának alkalmas. A meleg száraz Alföldre nem való, egyébként talaj és éghajlat tekintetében nem igényes. Tömegtermesztésre csak a neki való magasabb fekvésű hűvösebb helyekre ajánlják. Útmenti sorfának alkalmas. A németországi Landsbergben Burckardt gyümölcsész nyerte magról.



















Londoni pepin
(Magyar kálvil, Deutscher Kalwill, Londoner grosse Reinette, London Pepping, Pomme de Londres, Withe London Pippin)

Érési ideje: November-május
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és gazdasági
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb is, kisebb is
Alakja: Két végén belapított gömbalakú, kelyhes végén kálvilszerűen szabályosan bordázott. Zöme a középtájra esik, honnét kelyhe felé egyenletesen fogyva, tompa csúcsban végződik, szára felé pedig néha kissé hullámos, széles talpban fogy el. Kelyhe nyílt, hosszas, zöldes vagy zöldesbarna, törékeny kehelylevélkéivel tágabb, sekély, egyenlőtlen, ráncos, majd bordásfelületű mélyedésben ül. Szára középhosszú, fás, zöldes, vagy zöldesbarna, vékony. Tölcsérszerű, sokáig zöldenmaradó szármélyedésének falát világos rozsdasugarak környezik.
Héja: Vékony, sima, zsíros tapintatú. Értével citromsárga, napos oldalán barnáspirossal befuttatott, vagy csíkozott és ebben fehéres vagy pirosas pettyekkel ritkásan behintett.
Belseje: Húsa sárgás, tömött, porhanyó, eléggé leves, édessavanykás, igen kellemes, fűszeres ízű. Magháza nyílt, sok, többnyire fejletlen magot rejt.
Fája: Edzett. Mérsékelt növekedésű. Korán és bőven termő. Koronája középnagyra fejlődik, elsűrűsödésre hajló, szabálytalan, szétterülő gömbalakot mutat. Vadalanyra oltva középtörzsű fának, törpealanyra oltva pedig törpe- és alakfának egyaránt alkalmas. A rendszeres nyesést azonban kevéssé tűri. Vesszői középvastagok, egyenesek, barnás-zöldpirosak, rövid rügyközűek., némileg molyhosak, fehéren pettyesek. Rügyei középnagyok, símulók, pirosak, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, vöröspikkelyűek, fehéren molyhosak, középkésőn nyílók, középnagy és rózsaszín szirmúak, edzettek. Levelei vékonyak, merevek. Nyelük rövidebb, vékony levélpálháik áridomúak, szétállók.
Termesztésére nézve megjegyzem, hogy a melegebb fekvést, termékeny, kötöttebb, nyirkosabb talajt és a páratelt, magasabb éghajlatot kívánja. Ezzel ellentétes helyeken fája, gyümölcse betegségre, férgesedésre hajlandó. Száraz helyre nem való, itt kár erőszakolni. Megkívánja a koronaritkítást, később az ifjítást. Rendes ápolást, védekezést és trágyázást kíván. Gyümölcse a szelet elég jól állja a fán. A szállítást igen jól bírja. Gyümölcsei az eltartó helyeken fokozatosan érnek és fonnyadás nélkül sokáig eltarthatók. A tömegtermesztésre ajánlott fajták közé van sorolva. Gyümölcse ismert, a piacon keresett, értékes almánk. Régi angol eredetű fajta. Már 1580 körül ismerték. Az egész világon megérdemelten nagyban termesztik.












Muskotály renet

(Muskat Reinette, Reinette musquée, Muscadet, Margil, Small Ribston, Never Fail, Sucre d hiver, Muskateller Reinette, Muscaten Reinette)

Érési ideje: December-február
Minősége: Elsőrendű asztali és piaci
Nagysága: Középnagy
Alakja: Kúpos gömbalakú. Egyik oldala néha kissé hízottabb, emelkedettebb. Zöme középtájnál kissé alább esik, honnét kelyhe felé összeszűkülő csúcsban végződik, szára felé pedig jól kidomborodva elég széles talpban fogy el. Domborodása azonban néha mindkét vége felé csaknem egyenlő. Szára rövid vagy középhosszú, vékony, töve felé húsos. Szűk, mély, többnyire rozsdás falú üregben ül. Kelyhe kicsiny, zárt, sokáig zölden maradó, hosszas keskeny, bokrétásan áll: kehelylevélkéivel ráncoktól és húsos csomóktól körülvett sekélyke mélyedésbe helyezett, néha csaknem a felszínre tett.
Héja: Szívós, érdes tapintatú, értével bágyadt citromsárga alapszínű, melyből a napszegte darabokon csak kevés látható, mert az egész felülete élénk pirossal van többé-kevésbé befuttatva és ebben sötétebb csíkokkal és pontokkal becsapkodva. Pontozata apró. Rozsdaalakzatok néha finom, hálózatos rozsdamázként, sokszor a szár és kehelymélyedés körül jelentkeznek rajta.
Belseje: Húsa sárgásfehér, finom, tömött, értével omlós. Leve alig elegendő, cukros, igen kellemes, fűszeres, a nyirkosabb talajon termett almáké muskotályos ízű. Magháza zárt, sok ép magot rejtő. Kehelycsöve csaknem a magházig terjed, tölcséres alakú.
Fája: Lassú és gyenge növekedésű, de teljesen edzett. Korán- és nagyon bőtermő. Vadalanyon közepestörzsű fának, erősebb növekedésű törpealanyon törpe- és alakfának alkalmas. Ágai kuszáltabb, sűrűbb, Kisebb laposas gömbölyű koronát nevelnek. A nyesést jól bírja. Vesszői hosszúak, vékonyak, hajlékonyak, kissé könyökösek, sötétbarnák, hegyük felé molyhosak, rövid rügyközűek. Rügyei középnagyok vagy kisebbek, simuló hegyükkel gyakran elgörbülők, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, szürkével szegélyezett feketés pikkelyekkel borítottak. Elég későn virágzanak. Levelei kicsinyek, nyelük hosszú, vékony, hajlékony, levélpálhái igen rövidek, fonálidomúak.
Termesztésére vonatkozólag megemlítem, hogy a rovarok virágjait, gyümölcseit előszeretettel támadják meg. Rendes védekezést kíván. Magasabban fekvő hűvös, páratelt levegőjű tájakon díszlik a legjobbam Kötöttebb, nyirkosabb talajt igényel. Száraz helyen, könnyű talajon gyümölcsei aprók maradnak. A tömegtermesztésre felsorolt fajták között a másodsorban ajánlottak között szerepel. Minden házikertben megérdemli a helyét. Ahol jól díszlik, ott tömegtermesztésre is ajánlatos. A piacon is ismert és keresik. _Származása bizonytalan. Valószínűleg Normandia a hazája, ahol gyümölcsét almabor készítése céljából nagy becsben tartják. Egész Európában el van terjedve.






Nemes szercsika

(Szabadkai nagy szercsika, Szegedi szercsika, Szabadkaer szercsika, Edler szercsika)

Érési ideje: November-február vége
Minősége: Elsőrendű piaci és gazdasági, másodrendű asztali
Nagysága: Nagy vagy jókora nagy
Alakja: Lapított, ritkán gyengén gömbölyded. Szelíd bordák szabálytalanná teszik. Egyik oldala rendesen hízottabb, emelkedettebb, zöme a száras vége felé esik. Innen hirtelen gömbölyödve boltozódik és széles alapon végződik. Kelyhe felé szelíden, majd hirtelen fogyva ferde karimában végződik. Szára rövid, bimbóban végződő. Szármélyedése tág nyílású, szűkülő, mély. Sötét zöldszínű fala rendesen sugarasan rozsdás. Kelyhe zárt, felálló, keskeny, molyhos osztványaival tág, sekély, alján ráncos, a karimára felnyúló bordácskákkal övezett mélyedésben ül.
Héja. Szívós, vastag, sima, zsíros tapintatú
Színe: Bágyadt fényű, eleinte zöld, majd sárgászöld, napos oldalán élénkebb sárga. Sokszor gyenge kékes-vörössel belehelt. Pontozata ritkás, nagy, fehér. Rozsdaalakzatok ritkán mutatkoznak rajta
Belseje: Zöldes erezettel hálózott sárgásfehér. Elég finom, roppanó, teljes értével porhanyó. Elég bő leve savanyúval emelt, alig fűszeres, borízű. Magtokja zárt. Kehelycsöve rövid.
Fája: Eleinte buján nő. Edzett. Elég korán, azután bőven terem. Ágas-bogas, szabálytalan koronát alkot. Hajtásai vékonyak, molyhosak. Vesszői hegyük felé elvékonyodók, könyökösek, nem mindig egyenesek. Molyhosak, pirosas barnák, aprón pontozottak, Bordázottak, középhosszú rügyközűek. Rügyei nagyok, lapulók, szürkés pirosbarnák. Virágrügyei nagyok, sűrűn molyhosak. Levelei nagyok, vastagok, kemények. Felső lapjukon durvák, fényesek. Levélnyelük középhosszú, merev, tövüknél violaszínpirossal festett. Levélpálhái aprók, tartósa
Termesztésre vonatkozóan megjegyzem, hogy minden alanyon jól, díszlik és terem. Minősége miatt törpe- és alakfának nem való. Vadalanyon közép. És magastörzsű fa gyanánt ültetendő. Mindenütt jól nő, de mégis a melegebb, nyirkosabb talajt, délibb, melegebb vidéket kedveli. Száraz talajon, hűvös, magas fekvésben nem díszlik jól. Középkoronán hajt és virágzik. Ha a korona alapja elkészült ne nyessük tovább, mert a nyesést nem hálálja meg. Ha éppen nyessük, ez a rendesnél hosszabbra történjen. –Gyümölcsei ismertek és keresettek. A szállítást jól bírják. A szelet jól állják a fán. – Tömegtermesztésre az 54 körzetbe nyugati Bácska, Baja, Sükösd, Vaskút, Gara, Bácsborsód vidékére, az 55 körzetbe keleti Bácska, Jánoshalma, Kiskunság, Kiskunhalas, Kiskőrös vidékére, az56 körzetbe Tompa, Csikeria, Bácsalmás és Mélykút vidékére van ajánlva. Megfelelő helyen nagyobb gyümölcsösök létesítésére is alkalmas.Házikertbe csak 1-2 fát tegyünk, mert nagyobb koronát nevel és sokkal jobb minőségű téli fajtáink vannak. –Szlavóniából származik, ahonnan több, már nem ilyen jobb minőségű változatával elszaporodva, déli megyéinkben elterjedten termesztik.





Nyári csikós fűszeres

(Sommer-Zimmptapfel, Rother Herbst Taubenapfel, Gestreifter Sommer Zimmptapfel, Pigeonett, Pigeonett commua, Pigeon rouge d, Automne, La Canelle)

Érési ideje: Augusztus végén, szeptember elején, hűvösebb tájakon novemberben van
Minősége: Elsőrendű csemege és háztartási
Nagysága: Kicsiny, néha csaknem középnagy
Alakja: Változó. Többnyire zömök tojásdad, vagy kúpos gömbalakú. Elég szabályos, egyik oldala csak néha hízottabb, emelkedettebb. Zöme középtájra esik, honnét szára felé szelíden gömbölyödik és ott lapos karimában végződik. Kelyhe felé rendszerint összébb húzódva boltozódik és többnyire tompakúpos véget alkot. Szára középhosszú, vékony, néha kissé húsos. Tág nyílású, szűk mély üregbe helyezett s néha dudortól ferdére nyomott. Kelyhe zárt, néha félig nyílt, fölálló vagy összeboruló hosszas és molyhos kehelyleveleivel tágas, sekély, néha szűk és elég mély üregben ül, melynek falain lapos ráncok és bordák láthatók. Ez utóbbiak néha a gyümölcs derekára is lehúzódnak és ennek a kerekdedségét is zavarják.
Héja: Finom, sima, fényes, fáján kissé hamvas. Értével szalmasárga, mely színezetből csak az árnyékos oldalon látszik ki egy-egy nagyobbik folt, mert csaknem az egész felület karminpiros, szakadozott csíkokkal sűrűn be van csapkodva, közben szelídebb pirossal bemosva. Pontozata igen apró, nem szembetűnő. Rozsda nincsen a felületén, szárüregének falain csak néha mutatkozik némi finom sugaras rozsdamáz. Feketés ragyaszeplőt itt-ott látni.
Belseje: Húsa sárgás, néha csaknem rozsdaszínben játszó, porhanyó, leve bő cukros, gyengéd savannyal emelt, igen kellemes fűszeres ízű. Magháza nyílt. Kehelycsöve rövid tölcséralakú.
Fája: Vígnövésű, edzett, korán és neki kedvező helyen bőven termő. Idővel lefelé konyuló ágai kellőleg szellős, terebélyes koronát alkotnak. Vesszei hosszúak, középvastagok, alig könyökösek, finoman molyhosak, napos oldalukon pirosasbarnák, apró fehér pontokkal szembetűnően pontozottak. Többnyire rövid rügyközűek. Rügyei kicsinyek, simulók, sűrűn molyhosak. Virágrügyei kicsinyek, csaknem hegyesek, fehér molyhosak, kissé lazán álló pikkelyekkel takartak. Elég későn virágzik. Virágjai középnagyok. Levelei középnagyok nem vastagok, de keményszövetűek, felső lapjukon csupaszok, elől símák. Levélnyelük középhosszú, középvastag, finoman molyhos. Levélpálhái rövidek, áralakúak, tartósak.
Termesztésére vonatkozólag megemlítem, hogy mindenféle alanyon jól díszlik, de nagy fát nem nevel. Magastörzsű fának, bokoralakú fának egyaránt alkalmas. Mégis az utóbb említett alakban kis gyümölcse miatt nem terem bőven és ilyen helyen fejleszti ki gyümölcseit teljesen. Száraz helyre nem való. A házikertben egy fát elültetünk belőle. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán.








Nyári piros kalvil
(Rother Sommer Calvill, Rother Sommer Strichapfel, Rother Herbst Strichepfel, Veilchenapfel, Calville rouge d été, Calville d été, Passe-pomme rouge d été)

Érési ideje: Június vége, augusztus eleje
Minősége: Elsőrendű asztali és piaci
Nagysága: Középnagy vagy ennél kisebb
Alakja: Többnyire tompakúpos vagy szögletes tojásdad. Zöme a közép tájánál alább esik, honnét a kelyhe felé inkább vagy kevésbé fogyva hol szűkebb, hol szélesebb tompa csúcsban végződik. Szára felé jól kidomborodva széles talpat alkot. Szára elég hosszú, középvastag, finoman molyhos. Elég tágas alja felé összeszűkülő mély üregbe helyezett, melynek a zöldszínű falát néha finom rozsdamáz borítja. Kelyhe zárt, kehelylevélkéi sokáig zölden maradók, hegyükkel hátragörbülők, hosszúak, néha a csúcs felületén, többnyire azonban apró egyenetlen nagyságú dudorok, ráncok és többnyire a szármélyedés karimáig levonuló, a bordáktól körülvett mélyedésben ülő.
Héja: Elég vastag, szívós, kissé zsíros tapintatú, a fán hamvas. Alapszíne értével sárgás, melyet azonban a napos oldalán, az élénkebb, sötétebb piros fedőszín nem enged láttatni. Fedőszínét élénk piros sávok, szakadozott csíkok tarkítják. Számos szürkés rozsdapont látható rajta.
Belseje: Húsa fehér, bőre alatt és magháza körül rózsaszínű, különösen akkor, ha a gyümölcs idősebb fákon termett és a napnak jól ki volt téve. Igen finom, gyöngéd, porhanyó. Elég bő leve cukros, gyöngéd savannyal emelt. Igen kellemes néha eper-, málna- vagy ibolyaillathoz hasonló, eper- vagy málnaízű. Magháza többnyire nyílt. Ép magvakat rejtő. Kehelycsöve hegyes kúpalakú vagy hengeres, a gyümölcsben mélyen lehatoló
Fája: Mérsékelt növésű. Igen edzett. Korán és nagyon bőven termő. Szétálló ágai sűrű, kuszált koronát alkotnak. Vadalanyra oltva közepestörzsű fának, törpe alanyra oltva törpefának és alakfának egyaránt alkalmas. Vesszei középhosszúak és középvastagok, alig könyökösek, eleinte fehérmolyhosak, későbben csupaszak, aljuk felé ezüsthártyásak, napos oldalon barnásvöröskés, árnyas oldalon olajzöldek. Fehér pontozata alig észrevehető Rügyközei különbözőek. Rügyei középnagyok, simulók, csupasz sötétvörös, néha fehéres szürkével tarkázott pikkelyekkel borítottak. Virágrügyei középnagyok, sötétvörösek, néha szürkével szegélyezett csupasz pikkelyekkel fedettek. Levelei elég nagyok, meglehetős vastag, de lágyszövetűek. Levélnyelük elég hosszú, középvastag, merev, nyár vége felé tövük körül pirossal festettek. Levélpálhái rövidek, lándzsásak
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy a nyirkosabb, középkötött vagy lazább talajt, harmatban bővelkedő éghajlatot, melegebb fekvést kedveli a legjobban. Egyébként a helyben nem válogat, csak a talaj nyáron ne száradjon ki teljesen. Minden házikertben haszonnal ültethetjük. Nagyobb piacok közelében tömegesebben is érdemes termeszteni, mert a piacon szívesen vásárolják. Korai érése is kapóssá teszi, és szép színe az asztal díszítésére is szolgál. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. -Bizonytalan eredetű régi gyümölcs, 1670 körül már ezen a néven említik






Ontario
(Ontarioapfel)

Érési ideje: December-március
Minősége: Elsőrendű piaci, másodrendű asztali
Nagysága: Nagy vagy igen nagy, 8-9 cm széles, 7-8 cm magas
Alakja: Lapított. Szára felé hirtelen, kelyhe felé kissé szelídebben boltozódva gömbölyödik. Felületét néha öt erősebb-gyengébb, ellaposodó, sokszor az egész gyümölcsön végig húzódó borda egyenlőtlenné teszi Egyébként szép szabályos alma. Szára többnyire rövid és vastag, ha hosszabb, akkor hajlott és vékonyabb, kisebb bunkókban végződő. Szármélyedése szűk, mély, tölcséresen kiszélesedő, fala sokszor hullámosan bordás, többnyire rozsdamázzal borított. Kelyhe zárt, kehelylevélkéi nagyok, végük kifelé hajló, zöldek, molyhosak. Kehelymélyedése mély, eléggé szűk, sokszor erősebb-gyengébb ráncokat mutat
Héja: Értével zöldessárga, napos oldalán halvány vörössel mosott, élénkebb vörössel csíkozott. Vastagabb, szívósabb. Sima sokszor kissé zsíros tapintatú, megtörölve tompán fénylő. Rendesen tiszta, rozsdamentes
Belseje: Húsa fehéreszöld, zölden erezett, tömött, majd porhanyó. Leve igen bő, savanykás borízű, alig fűszeres. Magháza nyílt, sok ép magot rejtő. Kehelycsöve széles tölcsérszerű, rövid. Porzószálai alsóállásúak, hamar letöredezők.
Fája: Eléggé edzett. Elég korán és bőven termő. Nem túlerős növekedésű. Hosszabb, később elhajló ágai eléggé szellős, de kuszáltabb, elszélesedő koronát nevelnek. Minden alanyon egyaránt jól díszlik. Gyümölcsének minősége miatt azonban inkább közép- és magastörzsű fának, mint bokoralakú, avagy törpefának való. Nem jó rétesalmának. Minden házikertben helyet adhatunk neki.-A nyesést jól tűri és meghálálja. Középkorán virágzik. Virágjai nagyok, rózsásak. Jól termékenyül és termékenyít.- Inkább a nyirkosabb talajt, hűvösebb, magasabb vidékeket kedveli. Száraz talajon, szárazságos helyen nem sok örömet ad.- Északamerikában, állítólag a Northern Spy és a Wageneralma keresztezése révén állították elő



















Orleansi renet
(Reinette von Orleans, Reinette triomphante, Siegende Reinette, Golden Reinette, New Yorker Reinette, Triumph Reinette, Princesse noble des Chartreux, Reinette d Orleans)

Érési ideje: November-március
Minősége: Elsőrendű asztali. Piaci és háztartási
Nagysága: Rendszerint középnagy vagy nagyobb
Alakja: Többnyire kúpos gömbalakú, szabályosan boltozódott, néha egyik felén kissé emelkedettebb. Zöme a középtáján van. Innen szépen fogyva többnyire tompakúposan, szára felé kidomborodva, lapos talpban végződik. Kelyhe félig nyílt. Kehelylevélkéi sokáig zölden maradnak, aprók. Sekély üregben ülők. Ennek fala néha apró bordácskákat mutat. Ezek a karimák néha széles emelkedéssé változnak és elenyészően a gyümölcs derekára is lehúzódnak. Szára rövid, bunkóban végződő. Elég mély, szabályos üregbe helyezett, melynek fala finom rozsdamázzal van bevonva
Héja: Száraz tapintatú, ledörzsölve fénylő. Értével aranysárga, napos oldalán pirossal mosott, sötétebb pirossal szakadozottan csíkolt-pettyegetett. Pontozata sűrű. Apró rozsdafoltocskák minden gyümölcsön előfordulnak. Néha ragyafoltos, repedezett
Belseje: Húsa sárgásfehér, igen finom, Bőlevű, cukros, savannyal emelt, igen kellemes, fűszeres ízű. Magháza nyílt, nagy magvakat rejtő. Kehelycsöve mélyen lehatoló, hengeres
Fája: Edzett. Korán és bőven termő. Felfelé törekvő ágai sűrű, nagy, terebélyes koronát képeznek. Idővel ágai szétállnak, csaknem lelógnak. A nyesést jól tűri. Mindenféle alanyon, mindenféle alakban azonnal nevelhető. Vesszei középvastagok, fiatal korukban molyhosak, később csaknem fényesek, vörösbarnák, árnyas oldalukon olajzöldek. Hosszúkás pontozatúak. Rügyei kicsinyek, simulók, molyhos szegélyű, vörhenyesbarna pikkelyekkel fedettek. Virágrügyei középnagyok, fehéren molyhosak. Levelei nagyok, vékonyak, kemények. Nyelük rövid, vastag. Levélpálhái elég nagyok, szélesebbek, tartósak
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy helyben nem válogat. Mindenütt jól terem. Gyümölcsei a szelet jól állják. Minden kertben legalább egy-egy fának méltán helyet adhatunk. Ahol jól díszlik, ott tömegben is termeszthetjük. Származása bizonytalan
















Parker pepin
(Bőr alma, Kormos alma, Parker kormos pepin, Parkers Pepping, Lederapfel, Grau Reinette, Pepin de Parker)

Érési ideje: December elejétől március elejéig tart
Minősége: Elsőrendű piaci és gazdasági. A savanyú almákat kedvelőknek elsőrendű, egyébként másodrendű asztali
Nagysága: Közepesnél néha nagyobb is, kisebb is
Alakja: Szabályos laposas gömbalakú. Nagyobbra fejlődött példányainak egyik fele hízottabb, emelkedettebb. Zöme a középtájra esik, honnan két vége felé egyenletesen és szabályosan fogyva boltozódik. Szára hosszabb, zöldesbarna, kissé molyhos, szűk üregbe helyezett. Kelyhe többnyire zárt, Nagyra nőtt példányoknál félig, vagy egészen nyílt. Hosszas és zöld kehelylevelei molyhosak, kehelymélyedése középnagy, szabályos, ráncos fenekű. A karima csak ritkán mutat szelíd, hullámos emelkedéseket
Héja: Értével citromsárga alapszínén nyersbőrszerű rozsdával teljesen letakart. Innen ered a =bőralma= elnevezése. A napnak kitett pédányainak a napos oldalán néha kevés, homályos elmosódott pirosság tűnik elő. A teljesen árnyékban nőtt példányokról a rozsdamáz hiányozhat
Belseje: Húsa zöldes-sárgásfehér, porhanyó, édessavanykás, fűszeres ízű. Elég bőlevű, de száraz évben alig kielégítő, borízű. A savanyú almák közé tartozik. Magháza alig nyílt. Kehelycsöve rövid.
Fája: Edzett, korán és bőven terem. Középerős növekedésű. Laposabb, széles, sűrűbb ágazatú koronát nevel. Ágai idősebb korban lecsüngők. Hajtásai vékonyak, gyenge növekedésűek. Vesszői merevek, sötétbarnák, sárgásan pontozottak, hegyük felé molyhosodók. Rügyei középnagyok, inkább simulók, molyhosak, pirosbarna pikkelyűek. Virágrügyei elég nagyok, tojásdadok, barnák, molyhosak, igen későn nyílók. Szirma közepes nagyok, gyengén rózsásak. Levelei középnagyok, durva felületűek, kétszeresen-háromszorosan fűrészeltek. Nyelük rövid, erősen molyhos. Levélpálhái kifejlődöttek, igen tartósak, hosszúnyelűek
Termesztése gyöngébb növekedése miatt vadalanyon középtörzsű fa gyanánt a legalkalmasabb. Törpealanyon is jól díszlik, bokoralakú fának, alakfának egyaránt alkalmas. Zord vidéken is jól érzi magát. Nyirkosabb, de nem vizenyős, termékeny, elegendő mélyrétegű talajt kíván. Rossz, száraz talajban, meleg vidéken gyümölcsei aprók maradnak, elférgesednek, felrepedeznek. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Borkészítésre alkalmasak. Az almamolytól, gombabetegségektől sokat szenved. Mégis, ahol neki való a hely, bár a tömegtermesztésre ajánlott fajták között nem szerepel, tömegesen is ültethető, mert keresett és jól eladható. Későn, októberben szedendő, mert különben, mint a =bőralmák= általában mind, az eltartható helyen hamar és nagy mértékben fonnyadnak. Az eltartóhely a rendesnél nyirkosabb levegővel bírjon. – Angolországból származik. A XVII. Század végén már ismerték. Nevét a nagy gyümölcsbarát, Parker kapitányról nyerte, aki elterjesztéséről gondoskodott. Ma már az egész világon termesztik






Pónyik alma
(Poinik, Pojenics, Poinik Apfel)

Érési ideje: November-február. De a hűvösebb tájakon szedett gyümölcsök tavaszig is eltarthatók
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és háztartási alma
Nagysága: Többnyire jókora nagy. Szélessége 85 milliméter, magassága 65 milliméter
Alakja: Szabálytalan lapított gömbalakú. Egyik oldalán hízottabb és többnyire emelkedettebb. Zöme a közepénél mélyebben esik honnét a száras vége felé eleinte lassan, majd hirtelen domborodva egyszerre ellapul és nagy lapos talpat mutat. Kelyhe felé eleinte szelíden, aztán hirtelen fogyva boltozódik és többnyire elég széles, hullámos, ferdén álló karimában végződik. Szára rövidebb vagy félhosszú, fás és bunkósvégű. Szűk és mély tölcséralakú, rendesen sugarasan rozsdafalú mélyedésben ül. Kelyhe kicsiny, zárt, keskeny kehelylevélkéi molyhosak és szűk, mély falán egyes lapos bordákat mutató mélyedésben ülnek. Ezek a bordák a gyümölcs oldalára is lehúzódva, annak kerekdedségét is gyakran megzavarják. A kehely karimája hullámos.
Héja: Vastag, sima, néha kissé érdes tapintatú. Értével citromsárga színű. Napos oldalán némi narancspirral mosott. Barnásszínű pontozata szembetűnő ritka. Rozsdaalakzatok a szármélyedést kivéve ritkán fordulnak elő rajta.
Belseje: Húsa sárgásfehér, néha zöldes árnyalatú. Tömött porhanyó, olvadó, cukrosan savanykás, illatos, fűszeres, igen finom ízű. Magháza nyílt, rekeszeiben kevés, többnyire fejletlen magot rejt. Kehelycsöve kúpalakú, elég mélyen lehatoló
Fája: Erőteljes növekedésű, későn bár, de kedvező viszonyok között elég bőven termő. Szétálló ágai ritkás lombozatú, De terjedelmes koronát nevelnek. Vadalanyon közép- és magastörzsű fának a legalkalmasabb. Az alakítást, nyesést nem hálálja meg. Vesszei vaskosak, többnyire sárgásszínűek, molyhosak. Rügyei elég nagyok, laposhátúak, sűrűn molyhosak. Termőrügyei aránylag kisebbek, sűrűn molyhosak. Levelei vastagszövetűek, felső oldaluk elég sima, fonákjukon molyhosak, szúrós hegyben végződők. Levélnyelük rövid, igen vastag, merev, molyhos. Levélpálhái fejletlenek, áridomúak, sokáig megmaradnak
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy talajban, fekvésben kevésbbé válogat. Az emelkedettebb fekvésű, hegyes vidéken, kötött, nyirkosabb talajban bő harmat mellett fejleszti a legszebb gyümölcseit. Kissé kényes, mert kötődött, apró gyümölcseinek a kései fagy éppen úgy árt, mint a forró napsugár. Épen maradt gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Alföldre nem való. Ahol tenyészfeltételeit megtalálja, termesztése érdemes, mert keresett és szívesen vásárolt alma. Hibája, hogy gombabetegségek iránt érzékeny és taplósodásra nagyon hajlandó. Ősi eredetű erdélyi almánk. Valószínűleg Alsó Fehér megyében magról kelt







Róma szépe

Érési ideje: December-március
Minősége: Elsőrendű piaci, másodrendű asztali
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb
Alakja: Laposgömbölyded, néha kisebb kúposan laposgömbölyded, egyik oldala sokszor hízottabb. Zöme a középtáján alul van, onnan a kelyhe felé csak kissé domborodva összébb húzódik és ráncos, alig bordás keskeny karimában fogy el, míg szára feé szabályos hirtelen domborodással gömbölyödve széles, sokszor kissé hullámos talpban végződik. Szára középhosszú vagy rövid, közepes vastagságú, néha kissé bunkósan végződő, fás, néha molyhosodó, széles nyílású, szűkebb, elég mély, többnyire rozsdásfalú mélyedésben ül. Kelyhe kisebb, rendesen zárt, kuszáltan álló kehelylevélkéi sokszor zölden maradók, apróbbak, sekély, ráncos, többnyire zöldfalú mélyedésben ülnek
Héja: Szívós, sima, néha kissé zsíros tapintatú. Értével homályos vagy piszkoszöldessárga. Napos oldalán több-kevesebb, ritkábban-sűrűbben, hosszú vagy szakadozott piros csíkokkal lángozott, ezalatt pirossal mosott
Belseje: Húsa zöldes vagy zöldesfehér, néha zölden erezett. Tömött, teljes értével elég porhanyó. Leve elég bő, finoman savanykás, elég kellemes borízű
Fája: Elég erős növekedésű. Edzett, kuszáltabban növekedő ágai elég nagy, sűrűbb lapos gömbölyű koronát alkotnak. A nyesést kevésbé hálálja meg. Vesszei középvastagok, molyhosak, kissé könyökösek. Szürkésen pontozottak. Rügyei kisebbek, molyhos, sötét pikkelyekkel fedettek. Virágrügyei középnagyok, erősen molyhosak. Elég korán nyíló, nagy sötétebb rózsaszín szirmúak. Levelei elég nagyok, kemények, nyelük hosszú, merev. Levélpálhái keskeny lándzsaidomúak, teljesen szétállók, sokáig megmaradók
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy ennél az újabban nálunk elterjedni kezdő fajtánál sokkal jobb fajtáink vannak. Gyümölcse nem mutatós. Nagy előnye, hogy könnyen és jó hosszú ideig is eltartható. Talajban, fekvésben nem válogat, de inkább a kötöttebb, nyirkosabb talajt, hűvösebb fekvést, párateltettebb éghajlatot kedveli. Inkább vadalanyon, középtörzsű vagy magastörzsű fának való

















Sándor cár
(Aporta, Aporta nalivia, Kaiser Alexander Empereur Alexandre, Alexander,EmpereurAlexandre I-er, Empereur de Russia Corail, Pomona Britannica , Aubertia, Grand Alexandre)

Érési ideje: Melegebb vidéken már augusztus közepe táján, hűvösebb tájakon október-novemberben érik
Minősége: Elsőrendű háztartási és piaci, másodrendű asztali
Nagysága: Nagy vagy igen nagy
Alakja: Szélestalpú, kúpalakú vagy kúpos gömbalakú, szelíden bordázott felületű Zöme a középtájnál jóval alább, a száras vége felé esik. Innen hirtelen boltozódva gömbölyödik és száras végén széles és hullámos talpban végződik. Kelyhe felé eleinte szelíden, majd mindinkább fogyva boltozódik és a kelyhe körül széles karimában fogy el. Szára középhosszú, középvastag, kis bunkóban végződő. Tág nyílású, szűkülő üregbe helyezett, melynek fala rozsdamentes vagy sugaras rozsdával finoman borított. Kelyhe zárt vagy félig nyílt, fölálló, hosszas és molyhos kehelyleveleivel szűkebb, mély üregben ül, melynek falát bordás emelkedések teszik egyenetlenné. Ezek a karimán át lapos bordák gyanánt az egész gyümölcsön végighúzódnak s annak kerekdedségét kissé zavarják
Héja: Finom, sima, majdnem zsíros tapintatú. Fáján kissé hamvas, ledörzsölve fényes. Értével zöldesszalmasárga, napos oldalán élénk kárminpirossal lehelt, festett s ebben élénkebb piros, szakadozott csíkokkal csapkodott. Ez a fedőszín mind halaványabban az árnyas oldalra is áthúzódik. Pontozata ritkás, alig szembetűnő
Belseje: Húsa fehér vagy zöldesfehér, finom, porhanyó. Leve bő, cukros, kevéssé savanykás, kissé fűszeres ízű. Magháza nyílt, tágas, sok idétlen magot rejtő. Kehelycsöve kúpalakú, mélyen lehatoló
Fája: Erős növekedésű, edzett. Korán és bőven terem. Szétálló ágai terebélyes, nagy koronát nevelnek. Vesszői középvastagok, kissé könyökösek, ritkásan molyhosak, itt-ott csupaszok, napos oldalukon pirosbarnák. Hosszú pontokkal sűrűn, de nem szembetűnően pontozottak. Rügyközei különbözőek. Rügyei kicsinyek, simulók. Pirosbarnák, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, szürkével tarkázott pirosbarnák. Nagy virágjaik elég korán nyílnak. Levelei nagyok, elég vékonyak, elég símák. Nyelük hosszas, középvastag, merev, molyhos, tövénél violapirossal színezett. Levélpálhái rövidebbek, széleslándzsásak, elég tartósak
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy mindenféle almaalanyon jól díszlik. Magastörzsű fának és alakfának egyaránt alkalmas. A rendesnél valamivel hosszabbra nyesendő. A nyesést jól bírja és hasznosítja. Helyben nem válogat, de csak a kellően nyirkos talajban terem gazdagon és fejleszt nagy gyümölcsöket. Gyümölcsei igen jó rétesalmák. Nagyságuk dacára helyüket jól állják a fán. Ahol a föld nyáron is kellően nyirkos, vizek mellékén minden kertben helyet juttathatunk neki. Élénk színük és nagyságuk miatt a városi piacokon kapóssá váltak







Sárga belle fleur
(Jelowa, Gelber Belle fleur, Metzgers Calvill, Belle fleure jaune, Jellow Bellefleur)

Érési ideje: November-február
Minősége: Elsőrendű piaci, csemege és háztartási
Nagysága: Nagy, néha középnagy
Alakja: Szabálytalan tojásdad. Néha inkább hordóalakhoz hasonlóbb. Zöme középtájnál, sokszor lejebb, száras vége felé van. Innen gyengén fogyva boltozódik és keskeny talpban végződik, míg kelyhe felé szelíden, majd hirtelen összehúzódva tompa kúpot alkotó csúcsban végződik. Szára hosszabb, vékonyabb, elhajló, kissé molyhos. Kiemelkedésekkel szűkített, elég mély, rozsdamázasfalú szármélyedéséből eredő lapos emelkedések, bordák a gyümölcs derekára is lehúzódnak s az alak szabályosságát zavarják. Kelyhe rendesen nagy, zárt. Osztványai sokáig zölden maradók, felállók, molyhosak, keskenyek. Sekély, szűk mélyedésben ráncok közé beszorulva ül
Színe: Eleinte sápadtzöld, zöldessárga. Értével citromsárga. Napos oldalán néha citrommal mosott. Pontozata szembetűnő, nagy, ritkás, fehérrel szegett barnás színezetű. Néha szakadozott rozsdaszemek láthatók rajta. Szármélyedésének fala rendesen sugaras rozsdamázzal bevont
Héja: Szívós, többnyire kissé érdes, csak kevéssé zsíros felületű
Belseje: Húsa sárgás, omlós, szemcsés. Elég bő leve cukros, erősen fűszeres, kellemes zamatú. Magháza igen nagy, nyílt. Sok magot rejtő. Kehelycsöve szűk, a magházáig is leérő. Porzószálai tartósak, felsőállásúak
Fája: Elég edzett. Növekedése mérsékelt. Korán és bőven terem. Ágai elhajlók, nem nagy inkább széles, kuszált koronát nevelők. Hajtásai hosszúak, vékonyak, zöldek. Vesszői hajlékonyak, könyökösek, finoman bordázottak, sokszor meghajlottak, hegyük felé molyhosak. Sárgásbarnák, napos oldalukon kissé pirossal mosottak, itt-ott ezüstös hártyával borítottak, ritkásan fehéren pontozottak, elég rövid rügyközűek. Rügyei nagyok, simulók, igen molyhosak. Virágrügyei nagyok, barnával szegélyezett vörös, molyhos pikkelyesek. Levelei nagyok, keskenyek, hosszúak, hullámos szélűek, bágyadtan fénylők. Nyelük középhosszú, vastag. Levélpálhái elég nagyok, sokáig megmaradók
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy a könnyű, homokos, de alulról eléggé nyirkos talajon kitűnően díszlik. Jól fejlődik az áradmányos, gazdag talajon is. Kötött, száraz jellegű talajon gyümölcsei kisebbek maradnak. Kár, ha a házikertekből, különösen az Alföldön hiányzik. Vadalanyon közepestörzsű fának, törpealanyon törpe- és alakfának alkalmas. Jól alakítható és nyeshető. Termőrészei valamivel hosszabbra nyesendők. Szentendre-szigetre tömegtermesztésre is ajánlott. Nagy hátránya, hogy a nyirkos talajon fejlődött gyümölcseinek magháza télen, eltartás alatt néha nagymértékben penészedik, ami a gyümölcs húsát, ízét elrontva, a gyümölcsöt értéktelenné teszi. Észak.Amerika New Jersey államának Burlington nevű helységéből származik. Itt kelt magról és hamarosan elterjedt. Nálunk a múlt század vége felé különösen az Alföldön kezdték nagymértékben ültetni. Amerika betegedő belseje miatt tömegtermesztésével felhagyott. Eltartó helyén nem egyszerre érik. A nyomódás, ütődés meglátszik rajta




Sárga Richard
(Sárga Rikhárd, Rikhárd sárga almája, Körkwer Grand Richard, Gelber Richard, Richard jaune)

Érési ideje: Október-február
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és háztartási
Nagysága: Középnagy, néha ennél jóval nagyobb
Alakja: Többnyire kissé magasnak látszó kúpos gömbalakú. Egyik oldala kissé hízottabb és emelkedettebb. Zöme kissé a száras vége felé esik, honnét szára felé szelídebben, majd hirtelen gömbölyödve boltozódik és széles, lapos karimában végződik. Kelyhe felé rendesen szelíden, de mindinkább fogyva gömbölyödik és tompakúposan enyészik el. Szára rövidebb, vékony, molyhos, kissé bunkósan végződő, szűkebb, elég mély üregbe helyezett, melynek sokáig zölden maradó falát finom, sugaras rozsdamáz szokta borítani. Kelyhe zárt vagy félig nyílt, bokrétásan felálló, keskeny, kehelylevélkéivel szűkebb, de nem mély üregben ül, melynek szelíden hullámos, molyhos karimájáról elenyésző lapos bordák húzódnak le a gyümölcs derekára is, de annak kerekdedségét nem zavarják
Héja: Vékony, szívós, gyengéd tapintatú, bágyadtan fénylő. Értével halvány citromsárgan napos oldalán csak kissé élénkebb sárga és ritkán némi pirossal belehelt. Pontozata ritkás, kevésbé szembetűnő. Az árnyas oldalon összefolyt, fehér pettyek vagy foszlányok tűnnek elő a héj alól. Rozsda csak ritkán látható rajta
Belseje: Húsa fehér, néha sárgásfehér, magháza körül némileg zölden erezett. Elég finom, roppanó, értével porhanyó, bőlevű, cukros, gyöngéd savannyal emelt, igen kellemes, némileg fűszeres ízű. Magháza nyílt, kevesebb ép magot rejtő. Kehelycsöve hegyes kúpalakú, mélyen lehatoló
Fája: Elég erőteljes növekedésű, teljesen edzett. Nem korán, de azután rendesen és bőven termő. Felfelé törekvő, később szétálló ágai elég sűrű, terjedelmes koronát nevelnek. A nyesést kevésbé hálálja meg. Ezért inkább vadalanyra oltva közép-, avagy magastörzsű fa gyanánt ültessük. Törpealanyon is jól díszlik és így bokoralakú fának alkalmas.Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Vesszői vastagabbak, egyenesek, alul ritkásan, felül sűrűn fehéren molyhosak, pirosbarnák, ritkásan pontozottak, többnyire középhosszú rügyközűek. Rügyei sűrűn molyhosak, simulók, középnagyok. Virágrügyei jókora nagyok, sűrűn, fehéren molyhosak. Levelei középnagyok, hajlékony szövetűek, nyelük középhosszú, vastagabb, merev, molyhos, a tövénél violaszínpirossal mosott. Levélpálhái keskenyek, rövidlándzsásak, tartósak. Levelei elég vastagok és kemények, nyelük rendesen hosszú, vékony, rugalmas, finoman molyhos
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy helyben kevésbé válogatós, de mégis a kellően nyirkos talajban, hűvösebb, emelkedettebb tájakon termi meg a legszebb gyümölcseit. Az Alföld száraz éghajlata alá nem való. Gyümölcsei az eltartást, szállítást jól bírják. Megfelelő vidéken, a házikertben megérdemli a helyét. Származása bizonytalan. 1820 körül a mecklenburgi Körchowból kezdett terjedni és azóta elég elterjedt a világon






Sikulai alma
(Székely alma, Seklerapfel, Sikulaer Apfel, Pomme de Sikula)

Érési ideje: December-április
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és háztartási
Nagysága: Fiatal fákon többnyire csak közepes nagyságú, jól fejlődő, idősebb termőfákon nagy vagy igen nagy
Alakja: Kúposan gömbölyded, ritkábban kissé laposas gömbölyű. A nagyobbra fejlődött példányok többnyire egyik oldalon hízottabbak. Zöme a középtájra esik, honnét szára felé kidomborodva többnyire laposan boltozódik, kelyhe felé pedig szelíden fogyva, szintén lapos karimában végződik. Kelyhe zárt, kisebb, zöldes kehelyleveleivel szűk, tölcsérszerű, aprón ráncozott mélyedésben ül. Ennek karimáján a ráncok már hullámokká növekednek s nem ritkán a gyümölcs oldalára is lehúzódva, annak kerekdedségét zavarják. Szára rövid, középvastag, tágas, tölcséralakú, finoman rozsdamázas falú mélyedésben van elhelyezve
Héja: Sima, kevéssé fényes, aranysárga alapszínű, melyet azonban majdnem teljesen eltakar a vérpirossal váltakozó sötétpiros csíkok, lángok. Pontozata ritkás, apró, alig szembetűnő. Rozsdafolt vagy ilyen hálózat csak kivételesen van egy-egy gyümölcsön. Ragyafoltok azonban sokszor láthatók rajta.
Belseje: Húsa sárgásfehér, tömött, értével lágy, bőlevű, savanykás édes, kellemes ízű. Magháza félig nyílt. Kehely csöve kúpalakú, néha hengeres
Fája: Mérsékelt növekedésű, edzett, elég korán és elég bőven terem. A nyesést nem igen tűri, ezért alakfának nem alkalmas. Vadalanyon közép- vagy magastörzsű fának való. Mint ilyen csak teljes kifejlődtével hozza meg a kellő bőségű termést. Vesszei nem számosak, elég vastagok, egyenesek, sötétbarna alapszínükön apró fehér pontozatúak. Fiatal korukban finoman molyhosak, érett korukban csupaszak. Hegyükből rendesen csak egy-két egyenlő erősségű hajtást szokott fejleszteni. Rügyközei rövidek. Rügyei kicsinyek, szürkésbarnák, simulók. Virágrügyei kicsinyek, fehéren molyhosak és többnyire a vesszők hegyén mutatkoznak. Levelei nagyok, vastag szövetűek, merevek. Levélnyelük rövid, középvastag vessző, merev, molyhos. A nyár vége felé alsó felükön violaszínpirossal festettek. Levélpálhái igen kicsinyek, fonalalakúak, ritkán tartósak
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy a melegebb éghajlat, nyirkos talajt, a folyóvizek mellékének iszapos földjét kedveli. Ilyen helyen nagy, terebélyes fává növekszik. Ilyen helyre tömegtermesztésre ajánlott. Gyümölcsei a fán a legerősebb szelekkel is dacolnak. Száraz, laza vagy homokos talajra, hol a szükséges nedvesség is hiányzok, nem való. Egyike a legtartósabb téli almafajtáknak, melyeket októberben kell leszedni. Télen is jól élvezhető, de a tavaszi hónapokban éri el a teljes finomságát. A vérterűtől, almamolytól, gombabetegségektől aránylag keveset szenved. Ősi eredetű magyar fajta, valószínű, hogy a Fehér Körös mentén fekvő Sikula községben magról kelt. A török uralom alatt már elterjedt volt Aradmegyében. Neve a latinosan Írt =Sicula= elferdítése






Simonffy piros
(Kék alma, Czigány alma, Magyalné almája, Bika alma, Rother von Simonffy, Simonffy roth, Rouge de Simonffy)

Érési ideje: Október-december. Hűvös tájakon termett gyümölcse májusig is eltartható
Minősége: Elsőrendű asztali- piaci és háztartási
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb is, de gyakran kisebb
Alakja: Gömbölyded, majd lapos gömbalakú, vagy tojásdadgömbölyű. Rendszerint szabályosan boltozódott, sík felületű. Kelyhes végén a karimája szűkebb mint a száras végén. Szára középhosszú, elég vastag, bunkós végű, tágnyílású, szűk, mély üregben ülő, melynek falát finom, zöldes, sugaras rozsdamáz szokta borítani. Kelyhe zárt, apró, hegyes, molyhos, sokáig zölden maradó kehelyleveleivel néha szűk, néha tágas, többnyire lapos és sekély üregben ül, melynek alja molyhos s karimáján csak néha mutatkoznak szelíd emelkedések
Héja: Vékony, szívós, sima, hamvas, ledörzsölve ragyogó fényes. Alapszíne értével bágyadt sárga. Ebből azonban csak ritkán látszik valami, mert egész felülete sötétpirossal van befestve és még sötétebb csíkokkal becsapkodva. Rozsdaalakzatok csak ritkán mutatkoznak rajta
Belseje: Húsa fehér vagy zöldesfehér, a bőr alatt sokszor pirosba játszó, finom, pezsgő, tömött, bőlevű, igen cukros, finom savannyal emelt, igen kellemes, fűszeres ízű. Magháza nyílt, magvai épek. Kehelycsöve kúpalakú, elég mélyen lehatoló
Fája: Erőteljes növekedésű. Igen edzett. Korán, rendesen és bőven termő. Felfelé törekvő ágai elég sűrű magas, gömbalakú koronát fejlesztenek. Mindenféle alanyon mindenféle alakú fának alkalmas. A nyesést jól bírja.Vesszői vastagabbak, hosszúak, egyenesek, sűrűn molyhosak, helyenként csupaszok, pirossal árnyalt barnák, többnyire rövidebb rügyközűek. Rügyei kicsinyebbek, simulók, sűrűn molyhosak. Virágrügyei középnagyok, sűrűn fehérmolyhosak. Későbben nyílók. A kései fagyot jól kiállók. Levelei középnagyok, kemények. Levélnyelük középhosszú, elég vastag, molyhos, tövüknél pirossal színezett. Levélpálhái középnagyok, lándzsásak, szétállók, tartósak
Termesztésére vonatkozólag megjegyzem, hogy nem válogatós. Mindenütt jól díszlik és terem. Az Alföld mostoha viszonyai között is kitűnően terem. De a hegyvidéken is haszonnal ültethető. Legjobb vadalanyon közepestörzsű fa gyanánt hasznosítani. A tömegtermesztésre ajánlott fajták között a másodsorba említettek közé van sorolva. Eredeti magyar fajta. A debreceni Simonffy család nevéről van elnevezve. Származása bizonytalan. Debrecen határában régóta nagyban el van terjedve. De lehet, hogy Eger vidékéről való










Téli arany pármén
(Angol téli arany pármén, Winter Goldparmane, Pearmain dorée d hiver, King of de pippins, Reine des reinettes)

Érési ideje: Október-január
Minősége: Elsőrendű asztali, piaci és gazdasági
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb is, kisebb is
Alakja: Többnyire kúpos gömbalakú, néha gömbölyded. Elég szabályos. Zöme a középtájra esik, honnét kelhe felé szabályosan fogyva kúpos tompa csúcsban végződik, Míg szára felé kidomborodva elég széles talpat alkot. Szára középhosszú, vékonyabb, barna vagy zöldesbarna mázas, mély tölcséres, zöld vagy barna rozsdamázas üregben ül. Kelyhe nagy, félig nyílt, hosszas, hegyes, hegyükkel hátrafelé görbülő kehelylevélkéivel tág és mély tányérszerű, sima, vagy kissé ráncosfalú üregbe helyezett. Ennek karimájáról, főkép a nagyobb gyümölcsöknél egyes lapos bordák nyúlnak le a gyümölcs derekára is, de ezek a gyümölcs kerekdedségét nem zavarják
Héja: Tompán fénylő, száraz, kissé érdes tapintatú, vékony, értével aranysárga alapszínén a napos oldalán pirossal mosott és ebben szakadozott sötétebb csíkkal és pettyekkel fedett. Pontozata szembetűnő. Ragyafoltocskák, rozsdafoltok vagy alakzatok is előfordulnak rajta
Belseje: Húsa sárga vagy sárgásfehér, tömött, roppanó, értével porhanyó, elég leves, édessavanykás, illatos, fűszeres, kellemes ízű. Magháza nyílt, apró, kerekded magvakat rejtő
Fája: Eleinte erőteljes növekedésű, korán és igen bőven termő. Nem teljesen edzett. Védett fekvésben, kötött vagy laza, de erőteljes, nyirkosas talajban jól díszlik. A nyesést jól meghálálja. Vadalanyon közép- és magastörzsű fának, mindenféle alanyon törpe- és alakfának egyaránt alkalmas.Hajtásai erősek, egyenesek, ezért szép törzset gyorsan nevel. Ágai felfelé törekvők, gúlaalakú, ritkásabb koronát nevelők. Vesszői könyökösek, vörösesbarnán színezettek, molyhosodók, rövidebb rügyközűek, pontozottak. Rügyei kisebbek, vörösesbarnák, molyhosak, simulók. Virágrügyei aprók, zömökek, világosbarnán árnyaltak, közepesen nyílók, középnagynál nagyobb, rózsaszín szirmúak, elég edzettek. Levelei kemények, középnagyok. Nyelük középvastag, elég hosszú, merev
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy fája az erősebb fagytól, gyümölcse a rovaroktól, különösen az almamolytól sokat szenved. A szél is könnyen és hamar lerázza a fáról. Ezért állandó védekezést, ápolást és védettebb helyet kíván. Az ifjításra rászorul. Bár a hely iránt nem támaszt nagyobb igényeket, mégis a száraz helyre nem való. Hűvösebb, magasabb helyeken, védett fekvésben, erőteljes, nyirkosabb talajon díszlik a legjobban. A trágyázást megkívánja. Nedves állásba sem való, mert itt a fagy és a taplófoltosság tesz benne nagy kárt. Ha gyümölcse teljesen megszínesedett, ajánlatos már szeptember második felében leszedni, mert a később szedettek álltukban lisztesedésre hajlamosak. Angolországban Kirke bromptoni faiskolatulajdonos már a 18-ik század végén terjesztette. Százmazásáról közelebbit nem tudunk. A tömegtermesztésre felsorolt fajták között másodsorban van feltüntetve





Téli fehér kálvil
(Kálvin alma, Püspök alma, Weisser Winter Calvill, Calville blanche d hiver, White Winter Calville, Calville blanche a cotes)

Érési ideje: November-április
Minősége: Kiválóan elsőrendű csemege és piaci
Nagysága: Törpefán nagy vagy igen nagy, vadalanyon közepes nagy, magastörzsű fán többnyire középnagy
Alakja: Hasas tompa kúpalakú, néha magasnak látszó kúpos gömbalakú. Erősen bordás. Egyik oldalán rendesen hízottabb. Zöme a középtájon alul esik. Innen kelyhe felé szelíden fogyva tompa kúpban, szára felé pedig domborodva, majd hirtelen fogyva széles talpban végződik. Szára középhosszú, vastag, fás és mély, szűk, tölcséres mélyedésben ül Kelyhe zárt, vagy félig nyílt, elég nagy, zöld osztványaival molyhos alapról kiindulva tágas mély, ráncos, bordás felületű üregben ül. A karimáról élesebb, laposabb bordák a gyümölcs zömén alul is lehúzódnak és így a gyümölcs kissé szegletes.
Színe: Zöldesfehér, értével szalmasárga, napos oldalán aranysárga alapon sokszor fakópirossal mosott. Értékesebb az egyszínű. Ezért zacskózása kívánatos, hogy sárgásba hajló fehéres színezetű legyen. Pontozata jól látható, fehérrel szegélyezett világosbarna vagy zöldes. Rozsdaalakzatok ritkábban láthatók rajta. Szármélyedésének falát több-kevesebb sugaras rozsdamáz takarja
Belseje: Húsa sárgásfehér színű, finoman tömött, olvadó. Leve bő, cukrosan borízű, felséges zamatú, málnára emlékeztető illatú. Magháza nagy, nyílt. Magvai többnyire fejletlenek. Kehelycsöve szűk, mélyen lehatoló. Porzószálainak alsó része sokáig megmarad
Fája: Érzékeny, betegségre hajlamos, ellentállóképessége gyenge. Eleinte erősen, később gyengén vagy nagyon gyengén nő. Korán, rendesen és sokszor bőven terem. Ágai szétállók, elhajlók, sűrűbb, kuszált koronát nevelők. Igen bőven virágzik, de aránylag keveset köt. Az apró gyümölcsök egy része is összefonnyad, fejletlen marad, idő előtt lehull. Ágain sok a rövid termőrész. Vesszői vastagabbak, kissé könyökösek, vörhenyesbarnák gyengén molyhosak, rövidebb rügyközűek. Rügyei aprók, fehéren molyhosak, simulók,. Virágrügyei középnagyok, sűrűn molyhosak. Levelei nagyok, durvák, eleinte molyhosak. A levélnyél vastag, középhosszú, ősz felé tövénél sokszor pirossal mosott. Levélpálhái rövidek, keskenyek, elég tartósak
Termesztésére megjegyzem, hogy a páratelt levegőjű melegebb éghajlatot szereti, táplálékban bővelkedő, kissé nyirkosabb jellegű meleg, kötött talajt kíván. Törpe és alakfának való. Vadalanyon magastörzsű fának nevelve nem sok örömet ad. Aránylag rövidebb életű. Minden nyavaja először ezt támadja meg. Ezért állandó védelmet, gondozást kíván. Nem neki való helyen, tehát ahol nem fejlődik, kár vele bajlódni. A nyesést meghálálja, rövidebbre is nyeshető. Méltán mondják az almafák királyának. Gyümölcsei darabszámra is értékesíthetők. A téli eltartást jól bírja






Téli piros pogácsa
(Kecskeméti téli piros pogácsa, Piros pogácsa alma, Rother Pogácsa Apfel, Pogácsa rouge d hiver)

Érési ideje: Január-április, száraz, meleg évjáratban, avagy ilyen helyen november-február
Nagysága: Nagy, meg nem felelő helyen középnagy
Alakja: Lapos. Egyik oldala hízottabb mint a másik. Zöme a középtájon alul van, honnan kelyhe felé kissé összehúzódva elég laposan, szára felé kidomborodva széles talpasan fogy el. Szára rövid. Mély, szűk üregbe helyezett. Ennek fala többnyire sima, ritkán rozsdás, karimája pedig többnyire egyenetlen emelkedéseket, lapos bordákat mutat, melyek a gyümölcs derekára is lehúzódnak s annak kerekdedségét zavarják. Kelyhe kicsiny, zárt. Apró ráncok, húsos buckák közé beszorítva szűk mélyedésben ül, melynek falán csak ritkán látható némi finom, sugaras rozsdamáz
Héja: Sima, fénylő, kissé zsíros tapintatú. Értével sárga, mely azonban leginkább csak az árnyas oldalán tűnik fel, mert csaknem az egész felülete szép karminpiros festéssel, csíkokkal, pettyekkel és elmosódott pirossággal van bevonva. Fahéjszínű sima vagy érdes rozsdaalakzatok csak néha fordulnak elő rajta. Néha fekete ragyafoltok, a húsában taplófoltok mutatkoznak
Belseje: Húsa zöldesfehér, tömött, kemény, teljes értével omlós. Leve elég bő, édes borízű, némi finom kesernyés ízzel. Magháza zárt, sok ép maggal. Kehelycsöve tompa kúpalakú
Fája: Teljesen edzett. Erős növekedésű. Rendetlenül terjeszkedő ágai nagy, széles-terebélyes, sűrűbb koronát nevelnek. Vadalanyon középtörzsű és magastörzsű fának való. Korán és bőven terem. Vesszői elég vastagok, hosszúak, könyökösek, aljuk felé hártyával bevontak, felső végük felé molyhosak, barnavörösek. Pontozatuk szembetűnő. Közepes rügyközűek. Rügyei nagyok, fehérmolyhosak, elállók. Virágrügyei nagyok, molyhosak. Levelei nagyok, vastagok, nyelük rövid, molyhos, ősszel alsó végüknél violaszínpirossal mosottak. Levélpálhái kicsinyek, fonálszerűek
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy törpefának nem való. Homokos lapályon, az Alföld homokján, ha alul elegendő víz van, tenyészik a legjobban. Ilyen helyekre tömegtermesztésre is ajánlott. Kecskemétnek ez a fő almafajtája. Gyümölcsei a szelet jól állják a fán. Régidők óta el van terjedve a Duna és Tisza között. Többféle változata van. Valószínűleg hazai eredetű














Tombácz alma

Érési ideje: Augusztus közepe
Minősége: Elsőrendű piaci és gazdasági, másodrendű asztali
Nagysága: Középnagy, néha nagyobb
Alakja: Gömbölyded, sokszor lapos bordáktól szabálytalanul boltozott. Zöme a középtájnál alább, vagy jóval alább esik. Szára középvastag, bunkós, rozsdamázas, szabályos mélyedésben ül. Kelyhe nyílt, kehelylevelei aprók, vízszintesen elfekvők, kehelymélyedése lapos, széles, laposbordás
Héja: Kemény, vastag. Sárgászöld alapszínű, mely azonban leggyakrabban csak a kehelymélyedésben vagy az árnyékolt részén tűnik elő a sötétebb vagy világosabb vérpiros szín alól
Belseje: Húsa fehér, kemény, majd teljes értével porhanyó. Magháza elég nagy, a száras vége felé süllyedt
Fája: Teljesen edzett. Erős növekedésű ágai felfelé törekedő, hatalmas, sűrű, zömökebb koronát nevelnek. Bőven és rendesen terem. Minden második évben bő termést várhatunk. Vadalanyon középtörzsű fának való. Koronája a ritkítást megkívánja. Az ifjítást jól bírja. Magasabb fekvésű homoktalajon díszlik a legjobban. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Vesszői fényesek, pirosodók, erősen molyhosak. Rügyei tompák, simulók. Egyes pikkelyei fénylő piros színezetűek. Virágrügyei középnagyok, nem olyan molyhosak mint a Dallos almáé. Levelei vastagok, bőrszerű tapintatúak, durvák, kerekdedek. Nyelük középhosszú, vastag, merev. Levélpálhái rövidek, hamar lehullók. Virágjai középnagyok, gyenge rózsaszínnel árnyaltan fehérek, hasonlók a Simonffy piros alma virágjaihoz
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy a 60. Körzetbe, tömegtermesztésre másodsorban van ajánlva. Szeged és vidékének ősi almája. Itt a kereskedelem is,-még jobban , mint a Dallos almát-keresi. Bár a betegségeknek eléggé ellentáll, a lisztharmat-száraz helyeken-erősebben is ellepi. Gyümölcsei a szállítást kemény húsuk miatt jól bírják. Idejében leszedve három hónapig is eltartható
Származása: Valószínűleg Szegedről vagy ennek közeli vidékéről származik, itt elterjedt, ősi helyi fajta, ahol 80-100 éves fákat is előtalálhatunk


















Török Bálint alma
(Török Bálint, Stettini piros, Jankováci jeges alma, Weinling, Türkischer Weinling, Rother Stettiner, Annaberger, Malerapfel, Rubiner, Rother Bietingheimer, Rother Zwiebelapfel, Rostocker, Vineuse rouge d hiver, Seigneur d hiver, Rouge de Stettin)

Érési ideje: November-február
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, másodrendű asztali
Nagysága: Nagy vagy igen nagy
Alakja: Lapos gömbölyű. Egyik oldalán hízottabb, néha emelkedettebb mint a másikon. Rendesen szabályos gömbölyödésű. Szára rövid, vastag. Tág, mély tölcséralakú üregbe helyezett, melynek zölden maradó falát csak ritkábban fedi némi áttetsző rozsdamáz. Kelyhe rendesen zárt, összehajló levélkéivel tág, sekély, néha mélyebb, szelíden ráncos mélyedésben ül. Karimája néha lapos bordáktól hullámos, melyek a szármélyedésig is lehúzódhatnak
Héja: Sima, finom, gyengéd tapintatú, ledörzsölve fényes. Sárgászöld alapszínéből alig látható valami, mert a gyümölcs napos oldalát, sokszor az árnyékosabb részeit is sötétebb barnásvérpiros odamosott fedőszín takarja. Pontozata ritka, a piros színben eléggé szembetűnő
Belseje: Húsa zöldesfehér, sokszor zölden erezett, roppanó, teljes értével porhanyó, pezsgő. Leve igen bő, édes borízű, kellemes gyenge illattal emelet. Magháza nyílt. Kehelycsöve tágas kúpalakú, mélyen lehatoló
Fája: Erőteljes növekedésű, teljesen edzett. Kuszált, később lehajló ágai nagy, terebélyes koronát alkotnak. Kissé későbben kezd teremni,de azután rendesen és igen bőven terem. A rendszeres nyesést nem tűri, vadalanyon, magastörzsű fának való. Vesszei hosszúak, kissé görbülők, eleinte finoman molyhosak, később csupaszok, vörhenyesbarnák, árnyékos oldalon zöldesbarnák, ritkásan pontozottak, kissé fényesek. Egyenlőtlen rügyközűek. Rügyei nagyok, simulók, molyhosak. Virágrügyei nagyok, molyhosak, barnapikkelyűek. Levelei középnagyok, vastagabbak, kemények, nyelük rövid, vastag, merev, molyhos, a nyár végén tövük felé pirossal festettek. Levélpálhái rövidek, fonálidomúak
Termesztésére vonatkozóan megjegyzem, hogy a mély termőrétegű, nyirkosabb, kötöttebb talajban, párateltebb, hűvösebb éghajlat alatt érzi magát a legjobban. Gyümölcsei elég jól állják helyüket a fán. Jól szállíthatók, kitűnően és könnyen eltarthatók. Húsában sokszor jegeces, áttetsző, íztelen foltok keletkeznek. A tömegtermesztésre ajánlott fajta közé van felvéve. A piacon ismert és keresett fajta. Ennek a régi almafajtának a származása bizonytalan. Hazai eredetűnek németországi eredetűnek is mondják. Nincs bizonyos adat, hogy hol állott elő











Zeliz alma
(Ziriz alma, Ziliz alma, Iris alma)

Érési ideje: Október-december, azonban megfelelő tároló helyen tárolva március végéig is eltartható
Minősége: Elsőrendű piaci és háztartási, másodrendű asztali
Nagysága: Középnagy, ritkábban nagy
Alakja: Kúpos tojásdad. Zöme a középtájnál alább esik, honnét szabályosan gömbölyödve elég széles talpbab fogy el. Kelyhe felé mond kevesebb domborodással összébb húzódva kis bordácskákat vagy keskeby emelkedéseket mutat, Szűkebb karimában végződik. Szára rövid egyenes, vékony, bunkós vagy megvastagodott végű, sekély, tágabb, színes vagy néha gyengén rozsdamázasfalú mélyedésben ül. Kelyhe többnyire nyílt, kehelylevélkéi középnagyok vagy kisebbek, gyengén bordázott vagy ráncos, színesfalú mélyedésbe helyezettek
Héja: Vékony, sima, zsíros tapintatú. Alapszíne értével szalmasárga, amelyen a napos oldalon a rámosott piros fedőszínre, vagy néha e nélkül közvetlen az alapszínre sötétebb és még sötétebb piros csíkozás, lángozás van ráfestve.A napnak erősen kitett felületén a színeződés élénkebb
Belseje: Húsa hófehér, tömött, később omlósabb, elég bőlevű, kevés savannyal emelt kellemes, aromás ízű. Magháza többnyire zárt, sok kisebb, ép magvakat rejtő. Kehelycsöve keskeny, elég mélyen lehatoló
Fája: Fiatal korában gyengébb növekedésű. Ezért nehezebben nevel egyenes törzset. Egyébként teljesen edzett. Termőre fordulása az átlagnál későbben, 8-11 éves korában szokott beállni. Ezután azonban szinte évente rendesen és kielégítően terem. Vadalanyra oltva közép, vagy még inkább magastörzsű fának való. A rendszeres nyesést nem hálálja meg. Eléggé felfelé törekvő ágai nagy, terebélyes koronát nevelnek s ez megfelelő időközökben ritkítva szellős marad. Egymástól legalább 10-12 méterre ültetendő. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán
Termesztésére vonatkozóan megemlítem, hogy inkább homokra való almafajta. Ilyen helyen a magasabb és mélyebb fekvésekben egyaránt jól díszlik. Nagykőrös 5000 k.-holdas határában a legtovább élő almafa. Erre a vidékre tömegtermesztésre ajánlott. Szeged, Cegléd és Kecskemét vidékén is előfordul. A betegségek nem nagy kárt tesznek benne. Gyümölcsei az eltartást nagyon jól bírják. Viaszos felülete miatt ráncosodás nélkül késő tavaszig is könnyen eltarthatók, de gondos csomagolást kívánnak, mert törődésre hajlamosak. Neki való termőhelyen a nép kedvelt almája. Húsa mint kompót- főzve is – megtartja hófehér színét. A háziasszonyok téli konyhai használatra is szívesen vásárolják. Származása ma még bizonytalan. Nagykőrös vidékén már 150 évvel ezelőtt is ismerték. Fenti adatok egy részét ennek az almának jó ismerőjétől, Havasy Mihálytól Nagykőrös város tevékeny és neves főkertészétől, Kedves barátomtól kaptam
Horn János







Rayman János – Dr. Tomcsányi Pál: Gyümölcsfajták zsebkönyve
Budapest, Mezőgazdasági Kiadó 1964.





Almák




Budai Domokos

Származása: Budai József állította elő a téli arany pármen és a jász vadóka tájfajta keresztezésével a XX. század elején.

Hazai elterjedése: üzemi gyümölcsösökben 0,2%

Érési ideje: október elején szedik, decembertől márciusig, de olykor már korábban is fogyasztható.

Termőképessége: szakaszosan terem, termőrefordulása inkább késői.

Termékenyülése: jó virágport adó fajta.

Gyümölcse: középnagy, alakja lapított; színe zöldes, később narancssárga, barnás-piros csíkozottságú fedőszínnel. Kocsánya rövid, mélyedése szűk, csészemélyedése sekély. Húsa kemény, leves. Íze kellemes, illata középerős. Tárolhatósága: eltartható, de hűtőházba nem való. Nyomásra nem érzékeny, jól szállítható.

Hajtásrendszere: levele középnagy, fonákán erősen molyhos, pálhája nagy, fent lándzsás, lent széles lemezű. Vesszei vastagok, sötét-barnák. Koronája feltörekvő, majd széthajló, sűrű.

Ellenálló-képessége: ellenálló, nem hulló fajta.

Termőhely igénye:igénytelen, a párásabb termőhelyeket kedveli

Művelésmódja: vad vagy EM IV. alanyra való, törpefának túl erősen nő.

Gazdasági értéke: a téli arany pármen kevésbé hulló és jobban eltartható utódának vélték. A korszerű igényeknek már kevésbé megfelelő, alig elterjedt és kiszoruló fajta.








Gravensteini

Származása: valószínűleg a Schleswig-Holstein-i Gravensteinből származik, de vannak, akik olasz, mások orosz származásúnak tartják. Több változata ismeretes, a legértékesebb a Gravensteini piros - amelyet leírunk – Németországban keletkezett rügymutáció. Dániában, Olaszországban és Amerikáéban van nagyobb jelentősége.

Hazai elterjedése: üzemi gyümölcsösökben 0,4%

Érési ideje: augusztus végén, szeptemberben, nem egész éretten szedik, szedéstől november végéig fogyasztják.

Termőképessége: nagyon bőven, de nagyon szakaszosan terem, termőrefordulása nagyon késői. Hullásra hajlamos.

Termékenyülése: rossz virágport adó fajta (triploid), ezért csak két jó virágport adó fajtával együtt telepíthető. partenokarpiára hajlamos. A jonathán, a téli arany pármen, a cox narancs renet, és az asztracháni piros jól termékenyítik.

Gyümölcse: középnagy, sőt nagy, alakja lapított; kerekded, bordázott; színe sárga, narancsos piros fedőszínnel, sötétebb csíkozással, jellegzetesen fényes, zsíros. Kocsánya zöldes-barna, középhosszú, mélyedése középszéles, csészemélyedése széles. Húsa fehér, bőlevű. Íze elég édes, kevésbé savas, illatos. Tárolhatósága: inkább őszi fajta, de decemberig eltartható (+2oC-on). Éretten nyomásra nem érzékeny, ezért nem jól szállítható.

Hajtásrendszere: levele nagy, jellegzetesen széles, sötétzöld, vastag, bőrnemű, fonákán molyhos, pálhája nagy, többnyire. Vesszeje vastag, sötét-barna. Koronája nagy, terebélyes, erős növésű.

Ellenálló-képessége: varasodásra, lisztharmatra és rákra érzékeny, az almamoly károsítja. Rézperzselést is szenved.

Termőhely igénye: hűvösebb, párás fekvést kíván, a szélre érzékeny

Művelésmódja: inkább csak közepes törzsű faként nevelhető, törpefának nem való.

Gazdasági értéke: a korszerű követelményeknek már nem felel meg, bár gyümölcse kitűnő, az árutermesztésből kiszorul. Nemzetközi főfajta, de száraz éghajlatunk alatt egyre kisebb jelentőségű.














Kecskeméti vajalma

(Gyegehéjú vajalma, Keményhéjú vajalma)


Származása: feltehetően Kecskemét határában kelt magról

Hazai elterjedése: az alföldi szőlők között ma még gyakori, de állománya egyre csökken.

Érési ideje: július második felétől augusztus közepéig érő nyári alma.

Termőképessége: középkorán termőre fordul és elég bőven terem.

Termékenyülése: igen jól termékenyül. Jól porzó fajtái a golden deliciosus, a jonathán, a starking, és a téli arany pármen.

Gyümölcse: középnagy, változó alakú, gyakran megnyúlt, hengeres, kúpos, néha szabálytalan, gyengén bordázott. színe élénkpiros, szakadozott csíkokkal tarkázott, alapszíne csak az árnyékban nőtt gyümölcsön látszik, kocsánya középhosszú, szűk, mély kocsányüregben ül; csészemélyedése sekély. Húsa puha, a héj alatt rózsaszínes, egyébként fehér. Íze édeskés, gyengén savas, illatban szegény. Tárolhatósága: nem tartható el, a szállításnál nyomódik.

Hajtásrendszere: levele keskeny, középen gyakran csónakos. Vesszeje erős növekedésű. Koronája magasba törő.

Ellenálló-képessége: kevéssé hullik, igénytelen fajta

Termőhely igénye: a gyengébb homokon is megél

Művelésmódja: inkább vadalanyra való

Gazdasági értéke: a koraisága volt egyetlen előnye, de más korai almafajtákkal nem vetekedhet.




















Nemes sóvári

(Tiszaháti sóvári, Stepoka sóvári)


Származása: ismeretlen származású, régi magyar, valószínűleg a Felső-Tisza vidékéről származó fajtakör. A nemes sóvári ennek a legértékesebb típusa.

Hazai elterjedése: üzemi gyümölcsösökben 1,5%

Érési ideje: szeptember végén – októberben szedve, decembertől áprilisig fogyasztható.

Termőképessége: nagyon bőven, de szakaszosan termő fajta, mely inkább későn fordul termőre.

Termékenyülése: virágzás-biológiája nem ismeretes. Jó porzó fajtái a cox narancs renet, a golden deliciosus, a jonathán, a starking és a téli arany pármen.

Gyümölcse: középnagy, kerekded hengeres; színe világoszöld, majd kifehéredő alapszínen liláspiros csíkozású, nagyon szépen hamvas. Kocsánya rövid, mélyedése szűk, csészemélyedése széles, nyitott. Húsa fehér, félkemény, bőlevű. Íze és illata kellemes, de nem különösebben nagy értékű. Tárolhatósága: jól eltartható, de hűtőházi tárolása nem gazdaságos. A szállítást jól elviseli.

Hajtásrendszere: levele széles, tojásdad alakú, rövid, vastag levélnyelű, pálhája inkább nagy és széles. Jellegzetesen erős, zömök vesszei sötét pirosas-barnák, sűrűn paraszemölcsösek. Koronája nagyra nő.

Ellenálló-képessége: igénytelen, ellenálló fajta.

Termőhely igénye: alkalmazkodóképes, különösen árterekre való, a szárazságot megsínyli

Művelésmódja: vadalanyon, közepes törzsre való fajta, törpefának nem való.

Gazdasági értéke: termesztése korszerű árugyümölcsösökben nem ajánlható, áruértéke sem versenyképes. Kiszoruló fajta, mely ártereken kiegészítő fajtaként kivételes esetekben fennmaradhat.